2022. december 22-én került a hazai mozikba a minden idők legtöbbet díjazott énekesnőjéről, a csodálatos és kivételes hangú Whitney Houstonról szóló életrajzi film. A tíz éve drogtúladagolás következtében, negyvennyolc évesen elhalálozott előadóművészről készült alkotás rendezője, Kasi Lemmons mellett, úgy vélem, ez esetben legalább annyira fontos a forgatókönyvírója is, hiszen a személye megegyezik a Freddie Mercury életét felvázoló Bohém rapszódia forgatókönyvírója, Anthony McCarten személyével.
Az, hogy a két zenei ikon életét felvázoló filmnek ugyanaz a forgatókönyvírója, talán azok számára is világossá válik a film megtekintése közben, akik előzetesen nem nézték meg a stáblistát.
A két életút láttatása, állomásainak sorrendje ugyanis rendkívül hasonlít egymásra: Whitney esetében is a kamaszkorával indít a fim, mint Freddie esetében, és itt is legalább annyira fajsúlyos szerepet játszik a szülői illetve családi háttér az énekes személyiségének kialakulásában, későbbi habitusában, mint a Bohém rapszódia esetében. Valamint ez esetben is a karrierépítés szempontjából meghatározó menedzser, menedzserek kapnak központi szerepet a történetben.
S ezzel el is érkeztünk a Whitney Houston életét felvázoló alkotás egyik negatívumához. Amíg ugyanis a Mercury-életút láttatása esetén a fent felsorolt fontos személyek közül nemhogy nem maradtak ki Freddie szerelmei, hanem kellő súly helyeződött rájuk, Whitney esetében bár szerepelnek, de jóval kevésbé hangsúlyosan, mint az várható volna.
Azt értem, hogy mivel egy korábbi, az énekesnő életútját Whitney címmel feldolgozó film épp az énekesnő magánéleti kálváriáira fókuszált, ezért ez az alkotás a zenei karrier, majd fokozatos leépülés és bukás állomásaira kívánt inkább hangsúlyt fektetni, ám azt gondolom, hogy épp ebből a szempontból kellett volna az énekesnő férje, Bobby Brown (Ashton Sanders) szerepét jobban kidomborítani.
Mert Whitney lejtmenetében, drogokhoz fordulásában óriási szerepe volt/lehetett a férjnek, ám erre a film nem figyel eléggé. S ami még nagyobb gond, hogy nemcsak a férjre, a férj ebben játszott szerepére, hanem a le- és szétcsúszás folyamatára sem koncentrál.
Ebből a szempontból kifejezetten hiányos, és dramaturgiailag hibás a film: nincs ugyanis meg az átmenet a tökéletes hangú, díjakat nyerő, sikerlistákat vezető énekesnő csillogása és a drogoktól hangját és személyiségét, előadóképességét vesztő Whitney között. Kis túlzással: az egyik jelenet még a tökéletes Whitney-t ábrázolja, a következő pedig már a színpadon izzadó, elvonási tünetektől szenvedő, drogozó nőt.
Így az marad ki a filmből, amire igazán kíváncsiak lennénk: hogy egy ennyire sikeres, égi hanggal megáldott, ráadásul – ahogy ő fogalmaz – az első olyan fekete énekesnő, akit egész Amerika elfogad és szeret, hogyan és miért csúszik szét ennyire. Az, hogy a férje csalja, és hogy a hetven állomásos turnén nagy a hajtás, még nem indok és nem ok erre. Illetve, nyilván ezek is közrejátszottak a művésznő mélyrepülésében, de emellett még biztos rengeteg minden kellett hozzá, rengeteg olyan tényező, ami ebből a filmből egyáltalán nem derül ki.
Ami azért sajnálatos, mert egyébként a rendező kiváló karaktereket talált Whitney és a környezetében élők megformálására. Ebből a szempontól szinte a hátán viszi az egész filmet a Whitney menedzserét, Clive Davist alakító Stanley Tucci, aki tökéletesen képezi le a menedzser joviális karakterét, a Whitney-t még a nehéz időkben is a humorával, az öniróniájával és a bölcs meglátásaival csak támogató személyiségét.
De Whitney édesanyja, a szintén énekesnő Cissy Houston szerepére is megtalálták a tökéletes színészt: Tamara Tunie rendkívül plasztikusan érzékelteti a zsarnok, a lányától maximális teljesítmény elváró anya karakterét, aki valahol a saját, meg nem valósított álmait szeretné viszontlátni gyermeke szakmai előmenetelében. Hasonlóan telitalálat az apát megformáló Clarke Peters is, akinek a kétes gazdasági ügyei csak az egyik forrása a lányával való folyamatos konfliktusának.
S persze ott a zene: ahogy korábban a Freddie Mercuryért, úgy most a Whitney Houstonért rajongók sem csalódhatnak, hiszen a filmben felcsendül az énekesnő összes ikonikus és díjnyertes dala. Annak a Naomi Ackie-nak az előadásában, aki legalább annyira gyönyörű, mint Whitney volt, és akinek a playbackje tökéletes ahhoz, hogy a tátogása mögött az igazi Whitney Houston csodálatos hangját halljuk.
Felemás tehát a filmről alkotott véleményem. De ez csak az én szubjektív meglátásom. Ha ki szeretnék alakítani a saját álláspontjukat Kasi Lemmons filmje kapcsán, megtehetik. Az Apolló mozi az ünnepek alatt naponta kétszer is levetíti önöknek a I Wanna Dance With Somebody című filmet.
Gyürky Katalin
Hozzászólások