A 11. Mozinet Filmnapok záróakkordja, a Rebecca Zlotowski rendezte francia filmdráma, a Mások gyerekei hősnője az Esemény Annéjához képest fordítva gondolkodik: mindent megtenne azért, hogy legyen gyermeke. Ám, ahogyan az Audrey Diwan-rendezte Esemény korrajz, úgy Zlotowski alkotása is az, ráadásul mintegy következménye mindannak, amit az 1960-as évektől a női emancipáció terén elértünk.
Az, hogy Franciaországban az 1960-as évektől kezdve a nők is részt vehettek a felsőoktatásban, elindította a karrierépítési lehetőségüket. Aminek következtében a gyermekvállalás egyre inkább kitolódott. A fentiekben láttuk, hogy ez volt az, ami befolyásolta az Esemény Annéját a döntésében, és ennek az ekkor elindult társadalmi folyamatnak mintegy fájdalmas „végállomását” testesíti meg a Mások gyerekei című film főszereplője, Rachel. Az a csodaszép, magából ellenállhatatlan harmóniát sugárzó nő, aki a 21. századi multikulturális világunkban, napjainkban élve és a negyvenes éveiben járva döbben rá arra: sok minden megvolt és megvan az életében, egy valami azonban nagyon hiányzik belőle: egy saját gyermek. Egy baba, akinek modernkori kifejezéssel élve „bevállalásáról” biológiailag lassacskán lecsúszik.
A saját gyermek iránti leküzdhetetlen vágy azonban a Zlotowski rendezte filmben nem szimplán, hanem egy igen különleges élethelyzetben alakul ki Rachelben. Hiszen hosszabb-rövidebb párkapcsolatai után megismerkedik azzal a férfival, Alival (Roschdy Zem), akiben végre potenciális apát lát. Csakhogy Alinak az előző kapcsolatából, az Alice-szal kötött házasságából már van egy csodálatos, ötéves kislánya, Leila, tehát, a férfi élete a gyermekvállalás tekintetében már teljesnek mondható.
S bár Ali nem zárkózik el egy újabb baba érkeztétől – ennek érdekében a védekezést is abbahagyják -, ám Rachel nemcsak, hogy nem esik teherbe, hanem egyre inkább azzal szembesül: Ali számára Leila az első, a férfi életében ő csak a másodhegedűs szerepét töltheti be. Sőt, mivel a kislány az anyjával él, s egy héten mindössze két napot van velük, Leila életében is – állapítja meg Rachel a történet egy pontján – „mindig csak statiszta szerepet fog játszani”.
Pedig ez a nő, akit Virginie Efira lenyűgözően alakít, nagyon tud szeretni: nemcsak Alit, hanem a kislányt is imádja, gondoskodik róla, tényleg sajátjaként szereti. Ugyanilyen elkötelezettséget mutat a szakmájában is: remek középiskolai tanár, aki még arról a diákról is gondoskodik, akiről a tanártársai rég lemondtak. Apja szerető lánya, húga odaadó nővére, azaz, egy csupaszív valaki, aki nagyon megérdemelné a boldogságot.
Mégis szenved, mert, ha jobban belegondolunk, végtelenül kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott Ali érzelmeinek – akiről egy idő után kiderül, hogy egyáltalán nem fair vele -, illetve kiszolgáltatott az ötéves kislány életkori sajátosságaiba nagyon is beleillő hangulatváltozásainak: Leila ugyanis hol eltaszítja magától, a maga ötéves módján megpróbál az apja és közé állni, hol pedig egy-egy gesztusával arról tesz tanúbizonyságot, hogy legalább annyira szereti, mint a szüleit. És nem utolsó sorban kiszolgáltatott a ketyegő biológiai órájának.
Zlotowski filmje azért is csodálatos, mert a nő átélte érzelmi hullámvasutat, és az ezt leképező minden egyes rezdülését képes „nagytotálban” visszaadni.
Bátor alkotás, amely nem fél Rachelt mind testi, mind lelki értelemben pőrére vetkőztetni, s megmutatni: a szerelem, amely kezdetben csupa boldogsággal kecsegtet, szomorúságba torkollik – ahogyan arról – találó keretbe helyezve ezzel a film mondanivalóját -, az a Veszedelmes viszonyok című film is beszél, amit Rachel az iskolában a gyerekeknek egy filmklub keretében az alkotás első képkockáin levetít.
S bár Rachel életében a boldogtalanságba forduló szerelem még a „statiszta szerepétől” is megfosztja, egyvalamit nem vehet el tőle. Ez pedig az életbe vetett hite. A remény, hogy lesz még jobb is. Valakivel, vagy valaki nélkül, de lesz. Így a film – a kőkemény mondanivalója ellenére – mégsem pesszimista végkicsengésű. Elég, ha a csodálatos Viginie Efira arcára az utolsó képkockákon rápillantunk, és megfigyeljük, ami arra – úgy, mintha Efira nem is szerepet játszana éppen, hanem hétköznapi nőként suhanna az utcán – nagy betűkkel rá van írva.
Gyürky Katalin
Hozzászólások