Ahogy a Királyhágót elérem, mindig összeszorul a szívem, és eszembe jut: ez mind a mienk volt valamikor. Haladok beljebb, hallom a magyar szót, a magyar rendszámot meglátó könnyes szemű öregasszonyt a kicsiny falvakban, amint zsebkendővel a kezében integet nekünk, mintha ismernénk egymást valahonnan. Meghat, megtalál, lesújt, s egyben felemel a pillanat.
Ahogy a Királyhágót elérem, mindig összeszorul a szívem, és eszembe jut: ez mind a mienk volt valamikor. Haladok beljebb, hallom a magyar szót, a magyar rendszámot meglátó könnyes szemű öregasszonyt a kicsiny falvakban, amint zsebkendővel a kezében integet nekünk, mintha ismernénk egymást valahonnan. Meghat, megtalál, lesújt, s egyben felemel a pillanat. Csak sejtem, mitől könnyezik, de ez nem az én dolgom, nem az én feladatom, nem az én felelősségem, s a legrosszabb: esélyem nincs megnyugtatni, vagy bármin is változtatni, csak utazok tovább kilométer százakat magyarok közt Romániában, úton „hazafelé.”
Hegyen és völgyön visz hosszú utam, mire meglátom a nyitott nagykaput, a faluban, ahol vagy négyszázan élnek békében egymással, a természetnek, farkasoknak és medvéknek kitéve egyszerű, kérges kezű, református magyarként. Van pár román a faluban, akik a rendőrt, a feleségét, a két gyereket, meg a boltost jelentik, s cigány is akad még néhány emellé. A nagykaput megpillantva egyből megértem: már órák óta várnak. Vár a nagymama tárkonyos levessel, juhsajttal, csörögével, jó székely pálinkával, nyitott szívvel, tiszta lélekkel, őszinte kíváncsisággal.
Lelkem, agyam és tudatom, még mindig azzal küzd, hogy mennyire otthon vagyok most, s közben mennyire nem. Továbblépek, mert kénytelen vagyok továbblépni. Megoldhatatlan, visszafordíthatatlan, érthetetlen. Meg akarom értetni magammal, hogy nekik ez így a jó, itt és így élnek, és itt boldogulnak. Senki nem vágyik sehová, mert én sem vágyom el otthonról.
Már majdnem megnyugszom, amikor egyszer csak török a friss kenyérből egy darabot, s a nagymamának eszébe jut valami. Mosolyogva kezd mesélni arról, hogy amikor a falu boltjában vette a kenyeret, akkor valami „nyelvi problémái” adódtak, ugyanis élete kőkemény 74 éve alatt egy mukkot sem tudtak beléverni románul. Azt mondja, a boltos ráförmedt, azt mondta neki: "szégyen, hogy nem tud románul, ha már román kenyeret eszik."
Valószínűleg nem mindenkinek jelentik ugyanezt e szavak, nem mindenki ugyanúgy érez, és nem is mindenki gondol bele mélyebben a dolgokba. Lehet, hogy már ő sem gondol bele az ilyesmibe, mert csak mosolygott, s hozta a következő fogást. Én azonban egy pillanat alatt megértettem, hogy milyen nekik egy magyar faluban magyarként élni, s értem azt is, hogy mi az igazi szégyen.
Kopányi Balázs
Hozzászólások