Erdélyi Töredékek: a román kenyér esete

Érdemes először is tisztázni, hogy mi a fene keresnivalónk lehet nekünk, magyarországi magyaroknak Erdélyben. Van aki, csak kíváncsiságból megy, van, aki divatból, mert azt hallotta, hogy oda most sokan járnak, van, aki pálinkát inni, fesztiválozni megy, és egészen biztos vagyok abban, hogy széles tömegek mennek oda haza is. Haza a szülőkhöz, nagyszülőkhöz, rokonokhoz. Olyanokhoz, akik odakinn, vagyis otthon maradtak, akik nem jöttek, s nem jönnek soha „magyarba”, mert a maguk szerénységével, egyszerűségével, nyomorával, nekik ott teljes az életük. Ok és indok tehát bőven akad, a helyzet mégis meglehetősen fura: hazamenni külföldre magyarokhoz.

Ahogy a Királyhágót elérem, mindig összeszorul a szívem, és eszembe jut: ez mind a mienk volt valamikor. Haladok beljebb, hallom a magyar szót, a magyar rendszámot meglátó könnyes szemű öregasszonyt a kicsiny falvakban, amint zsebkendővel a kezében integet nekünk, mintha ismernénk egymást valahonnan. Meghat, megtalál, lesújt, s egyben felemel a pillanat. Csak sejtem, mitől könnyezik, de ez nem az én dolgom, nem az én feladatom, nem az én felelősségem, s a legrosszabb: esélyem nincs megnyugtatni, vagy bármin is változtatni, csak utazok tovább kilométer százakat magyarok közt Romániában, úton „hazafelé.”

Hegyen és völgyön visz hosszú utam, mire meglátom a nyitott nagykaput, a faluban, ahol vagy négyszázan élnek békében egymással, a természetnek, farkasoknak és medvéknek kitéve egyszerű, kérges kezű, református magyarként. Van pár román a faluban, akik a rendőrt, a feleségét, a két gyereket, meg a boltost jelentik, s cigány is akad még néhány emellé. A nagykaput megpillantva egyből megértem: már órák óta várnak. Vár a nagymama tárkonyos levessel, juhsajttal, csörögével, jó székely pálinkával, nyitott szívvel, tiszta lélekkel, őszinte kíváncsisággal.

Lelkem, agyam és tudatom, még mindig azzal küzd, hogy mennyire otthon vagyok most, s közben mennyire nem. Továbblépek, mert kénytelen vagyok továbblépni. Megoldhatatlan, visszafordíthatatlan, érthetetlen. Meg akarom értetni magammal, hogy nekik ez így a jó, itt és így élnek, és itt boldogulnak. Senki nem vágyik sehová, mert én sem vágyom el otthonról.

Már majdnem megnyugszom, amikor egyszer csak török a friss kenyérből egy darabot, s a nagymamának eszébe jut valami. Mosolyogva kezd mesélni arról, hogy amikor a falu boltjában vette a kenyeret, akkor valami „nyelvi problémái” adódtak, ugyanis élete kőkemény 74 éve alatt egy mukkot sem tudtak beléverni románul. Azt mondja, a boltos ráförmedt, azt mondta neki: "szégyen, hogy nem tud románul, ha már román kenyeret eszik."

Valószínűleg nem mindenkinek jelentik ugyanezt e szavak, nem mindenki ugyanúgy érez, és nem is mindenki gondol bele mélyebben a dolgokba. Lehet, hogy már ő sem gondol bele az ilyesmibe, mert csak mosolygott, s hozta a következő fogást. Én azonban egy pillanat alatt megértettem, hogy milyen nekik egy magyar faluban magyarként élni, s értem azt is, hogy mi az igazi szégyen. 

Kopányi Balázs