A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg hivatalosan. Egy a magyarság identitástudatát erősítő emléknapjaink közül. Vajon ugyanúgy ragyog, mint egykor? Vagy veszített a fényéből és megszokássá vált? 2026-ban milyen irányba halad a magyar kultúra? Mi számít értéknek? – dr. Kovács Béla Lóránttal, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatójával ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.
Január 22-e a magyar kultúra napja. Kölcsey Ferenc 1823-ban, Csekén e napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. Azé a dalét, amelyet minden magyar ember tud a világon, és bárhol, bármilyen körülmények között szólal meg, valamit megmozdít a szívében. A magyar kultúra jelképe, koronája.
Az eltelt évtizedek alatt megszokássá váltak a nemzeti ünnepeink, emléknapjaink. Milyen szerepet töltenek be az életünkben? Dr. Kovács Béla Lóránt igazgató szerint az ünnepeknek az a dolguk, hogy „megszokássá váljanak”: – Az ünnepek, rituálék valamilyen kultusz részei, s ezek adják a megszokott kereteket, amelyek között élünk. A magyar kultúra napja a kulturális identitásunknak egy tradicionális ünnepe, amit minden alkalommal meg kell tölteni valamilyen tartalommal. Ez egy olyan tér, ahová megérkezve megemlékezhetünk valamiről, ami fontos.
Fel kell mutatnunk azokat az értékeket, amelyek a magyarságról, a magyar identitásról szólnak. Lényeges, hogy az emberek tudják, e napon született a Himnusz. Az iskolában megtanuljuk, minden magyar ember ismeri – ez összekapcsol bennünket. A Himnusz bárhol elhangozhat: egy istentiszteleten, vagy egy futball mérkőzésen. A lényeg, hogy az összetartozásunkat jelképezi.
– Debrecen, mint vármegyeszékhely, a kulturális élet központja. Mennyire különböznek az itt élők kulturális igényei a kisebb településeken lakókétól?
– Egy urbánus nagyvárosi lét, illetve egy kisebb lakóhelyen töltött mindennapok között vannak különbségek. A Himnuszról emlékezünk meg, ami egy kis szatmári faluban született. Azoknak a vidéki embereknek, akik foglalkoznak a kultúrájukkal, a nemzethez, a közösséghez való tartozásuk rendkívül erős. Talán még erősebb, mint a debreceni embereké. Nem feltétlenül olyan külsőségek között ünneplik meg ezeket a napokat, mint egy nagyobb városban. De nem ez számít! A falvakban élő, műveltebb emberek között azt láttam, igenis fontos számukra, hogy olvassák a Bibliát, s megünnepeljék azt, hogy magyarok.
Debrecennek nagyon erős kötődése van a Himnuszhoz, mert Kölcsey itt végezte az iskoláit, s szerezte meg a műveltségét. Innen származik az az ihlet, ami alapján az eredeti dallamra megírta a verset. A művelt debreceni polgárság körében ez fontos dolog.
– A fiatalabb korosztály, aki a digitális térben éli mindennapjait, hogyan viszonyul a magyar kultúrához?
– Ne temessük a fiatalokat! Van kulturális igényük, akár a könyvek, a színház, az irodalom iránt. Igen, a fórumaik egy része digitális. Az ifjúsági regényeket nagyon kedvelik. Amikor Debrecen tematikájú színházi előadás van a cívisvárosban, vegyesen, a fiatal- és az idősebb korosztályból is vannak nézők.
Az igaz, hogy nagyrészt eltérőek az igények és a digitalizáció irányába tendál a fiatalság, de fontos számukra, hogy valamilyen kulturális identitás szabja meg, kik is ők. Ha más nem, akkor death metálos, vagy rapper lesz valaki. A frizurája, a ruházata ki fogja fejezni, hogy ki ő, míg egy idősebb embernél nem feltétlenül látszik a külső jegyekből. Ne vitassuk el a death metál rajongótól, hogy magyarul gondolkodik, fontos számára a magyar identitás, és tudja a Himnuszt. Az idősebb embereket a múltjuk, a családjuk köti a magyarsághoz.
Sok olyan ember van, aki nem vesz részt kulturális eseményeken, aminek nagyon sok oka lehet. Például nem ér rá, mert a mindennapok zajában él. Felöltözteti a gyermekét ünneplőbe a magyar kultúra napi rendezvényre, de nem tud elmenni. Ettől még ezeket az embereket ugyanúgy foglalkoztatja a saját kultúrájuk.
– A magyar kulturális szféra ágai közül mutat bármelyik lefelé ívelő tendenciát?
– Olyanokat látok, amelyek felfelé ívelnek. A könyvtár, a nyomdaipar, az irodalom gyönyörűen mutatja mindezt. Itt a friss irodalmi Nobel-díjasunk, Krasznahorkai László. Ez azt jelenti, hogy világszínvonalon teljesít a magyar irodalom. Nem becsüljük meg mindig kellőképpen.
A Csokonai Nemzeti Színháznak új direktora van, és nagyon szép programot állítottak össze. Debrecenben kiemelkedő a zenei élet sokszínűsége: gondoljunk a filharmonikusokra, a zenei képzésekre, a Rocksulira, a több száz zenekarra, akik itt játszanak. Amatőr szimfonikus- és komoly zenét játszó együttesek működnek a városban. Itt mindenki megtalálja a helyét. Az előadóművészetek, a képzőművészetek, mind emelkedő tendenciát mutatnak. Ez a szűk értelemben vett kultúra.
Tágabb értelemben szintén vannak szépen teljesítő területeink: a botanikának, a növénykultúrának nagy hagyományai vannak, ami az itt működő egyetemnek is köszönhető. Az állatkert szintén része a kultúrának. Tehát, egy tágabb értelemben vett kulturális élet zajlik Debrecenben.
A Hajdúságban okkal büszkék a hajdú múltjukra. Az ottani reformáció hangja is megszólal a Himnuszban. A bihari térségben szintén kiemelkedő kulturális értékeket hoztak létre, ami gyakran Nagyváraddal kapcsolja össze ezt a kis területet – ez fontos része a szélesebb értelemben vett magyarságnak. Példaértékűen ápoljuk ezeket a határon átívelő kapcsolatokat.
– Az internet, a digitalizáció világában hatalmas eszköztár áll a kulturális életben dolgozók rendelkezésére annak tekintetében, hogyan közvetítsék szélesebb körben az értékeket. Maximális mértékben ki van ez használva?
– A kultúrában mindig vannak új divatjelenségek, médiaelemek, amiket meg kell tanulni használni. A szociális média legkülönbözőbb változatai pozitív hatással lehetnek a kultúrafogyasztásra, ha megfelelő módon reklámozzák, közvetítik. Azt látom, hogy a könyvipar teljes mértékben kihasználja az újfajta lehetőségeket. A zene, vagy a tánc hasznosulásának szintén egyik fontos területe, ahol megmutathatják magukat az emberek.
A digitális szolgáltatások területfüggőek. Az, hogy valaki nem megfelelően használja ezeket, nem kulturális jelenségként értelmezhető, hanem valamilyen addikció jeleként. Például, ha valaki órákig pörgeti valamelyik közösségimédia-felületet, és semmire sem emlékszik utána, nem feltétlenül szolgálja az épülését. De az, aki mondjuk szeretné meghallgatni Kölcsey Himnuszát a 130. zsoltár dallamára, a YouTube-on megteheti. Ugyanaz az eszköz válhat előnnyé, de hátránnyá is. Az atomot lehet bombává, és lehet energiaforrássá is alakítani – attól függ, milyen szándék vezérel bennünket. A magyar kultúra számára ezek a médiumok esélyt jelentenek arra, hogy világszinten is megjelenjen, illetve, hogy a saját belső közönségét képes legyen megfelelő módon toborozni.
– Szinte adja magát a kérdés! A mesterséges intelligencia térhódításával eltűnhet az emberi kreativitás. Mi lesz a kultúrával?
– A mesterséges intelligencia egy eszköz. Ha valaki képes a javára fordítani, megsokszorozza az erejét. Új művészeti területeket, világokat nyit meg, amelyek azelőtt sohasem léteztek. Olyan művészek kellenek, akik képesek felnőni ehhez.
A kreatív iparban rendkívüli energiákat szabadít fel. Nem az a kérdés, hogy valaki használja-e, hanem az, hogyan és mire. Igen, meg lehet vele íratni lustaságból a házi feladatot. Ugyanakkor forrásokhoz juthatunk, leellenőrizhetjük, hogy amit készítettünk, jó-e. Ebben az esetben segít, tehát egy jó társsá válik, a másik eshetőségben viszont az elbutulás eszköze lehet. Ha valaki ismeri a veszélyeit, eldöntheti, használja-e vagy sem.
A mesterséges intelligencia egy transzhumán művészeti területet nyit meg, ahol a gép és az ember együtt dolgozik. A kellően szorgalmas és tehetséges emberek kezében elképesztő dologgá válhat. A hatása leginkább az Egyesült Államokban és Kínában érezhető, s valószínűleg a művészetek minden területére befolyással lesz.
– Összességében, 2026-ban mit gondol a magyar kultúra helyzetéről?
– A magyar kulturális élet jelenleg virágzik. Nehéz megbecsülni egy adott korban, hogy mennyire jó helyen élünk. Az emberek gyakran nem veszik észre, hogy az ”aranyéveiket” élik. A magyar közélet békességét, a magyar kultúra kiemelkedő eredményeit most magától értetődőnek tekintjük. Lehet, hogy a jelenünk – későbbi korokból visszanézve – páratlannak fog számítani. A századelőre úgy gondolunk, mint hatalmas gyarapodásra, amikor ott jártak-keltek Kosztolányi Dezsőék, Kodály Zoltánék Budapesten. Szerintem most háromszor annyi ilyen tehetségű ember él közöttünk. Akkor evidensnek tartották mindezt, és nem tudták megbecsülni a sorsukat. A magyar kultúra napja kitűnő alkalom arra, hogy számot vessünk az eredményeinkről, büszkék legyünk arra, amit elértünk és legalább időnként legyünk képesek örülni annak, ami van, ahelyett, hogy arra irigykednénk, ami nincs.
Hozzászólások