Még nem vagyok egészen kilencéves. Nyolcvanegy június hatodika van, szombat délután, a levegő langymeleg egy poros kis alföldi, idilli nyugalmat árasztó faluban. Most fejeztük be a focit a kispályán, iszom egyet a kékre mázolt utcai a nyomóskútból, és sokadjára megcsodálom Jancsi P20-as motorját.
Nagymamán sógora, Jóska bátyám szól, hogy kezdődik a közvetítés: magyar-angol vb-selejtező a Népstadionban, Nyilasival, Törőcsikkel, Kiss Lacival, meg Keegan-nel, Robsonnal és Brookinggal. Negyvenfokos focilázban égek a fekete-fehér tévé előtt, ahogyan a kilátogató 68 ezer néző is a helyszínen, és persze a fél ország.
A Mészöly-csapat mérkőzése előtt valami öregfiúk-meccset adnak, Budapest-Vidék, nagyhasú bácsik terelik a labdát, elég tetszetősen. Jóska bátyám sorolja a vele nagyjából egyidős játékosok neveit: az ott hátul Buzánszky, ő meg Hidegkuti Nándi, a druszád, a legpockosabb pedig Puskás Öcsi. Utóbbit csillogó szemmel említi, hozzátéve, az Aranycsapatban futballoztak régen, és Öcsi volt a legnagyobb.
A legnagyobb hasút egyáltalán nem zavarja, hogy alkata nem éppen a legsportosabb, odarúgja a labdát, ahová akarja, és úgy tűnik, párszor pedig oda, ahová más soha nem tudná. Most csukafejesből szerez egy gólt, mint egy nagy zsák, úgy dől el, a tömeg tombol. 25 év után jött haza Magyarországra, mondja a szpíker.
Eltelik némi idő, és a könyvtárból kiveszek egy könyvet az Aranycsapatról, Puskásról. Feltárul előttem az 1954. július 4-én, 2:0-s előnyről elvesztett világbajnoki döntő története az NSZK ellen Bernben, az azt megelőző négy esztendős veretlenségi széria, a németek tönkreverése a csoportmeccsen.
Már most, gyerekként tudom, hogy egy életre a hőseim lesznek ezek a játékosok, és a jövőben mindent, ami csak tőlem telik, felkutatok róluk, arról a korról, arról a magyar futballcsodáról. Érzem, hogy alászállok, megérintem a mélységet, és minden július 4-én írok néhány személyes sort a világ legjobb csapatának berni tragédiájáról. Fájdalommal telve és büszkén.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások