Ma van a Fehér bot nemzetközi világnapja. Minden év október 15-én a vakokat és gyengénlátókat segítő szervezetek és alapítványok programokkal, tréningekkel igyekeznek felhívni az emberek figyelmét arra, hogy milyen nehézségekkel és akadályokkal kell megküzdenie egy látássérültnek a mindennapok során. Sportolhat egy vak ember? Mennyire könnyű munkát találnia? Milyen az emberek hozzáállása, viselkedése az utcán, ha egy fehér bottal közlekedő kér segítséget? Mernek kérdezni? Czene Andrással, a Nem Adom Fel Alapítvány tapasztalati segítőjével beszélgettünk. Interjú.
Szemünk világa az egyik legfontosabb információs csatornánk agyunk és a külvilág között. A látásunk révén ismerünk meg színeket, formákat, fényeket, magasságokat és mélységeket, azonban előfordul, hogy ezen csatorna nélkül kell leélni az életünket. Látóként sokan el sem tudják képzelni, milyen lehet az élet vizuális ingerek nélkül, hogyan lehet sportolni, közlekedni, bevásárolni, gyermeket nevelni, ha elvesztettük szemünk világát? Pedig minden lehetséges. Olyannyira, hogy sok szervezet és alapítvány segítségével adnak bepillantást látássérültek abba, hogy ettől a különbségtől még ugyanolyan tempóban zajlik az élet, mint ép embertársaik esetében.
A fehér bot
Fogalma és a látássérültek közlekedésében való alkalmazása Guilly d’Herbemont francia grófnő nevéhez köthető. Az 1930-as években sétái során figyelt fel arra a problémára, hogy mennyi veszély leselkedik egy nagyváros utcáin a vak emberekre közlekedés közben. Ekkor határozta el, hogy talál egy olyan megkülönböztető jelet, ami messziről észrevehető, könnyű használni és közlekedni vele. Ez lett a fehér bot. A színe miatt azonnal kitűnik a nagyvárosban, könnyű és képes meghosszabbítani használója karját, hogy időben észrevegye az úton előforduló akadályokat. Ezt használva a vakok és gyengénlátók önálló közlekedése is lehetővé vált. Először Svájcban vezették be 1938-ban, ezt követően pedig rohamosan terjedt el a világ minden táján.
A Nem Adom Fel Alapítványnál tapasztalati segítőként tevékenykedik Czene András, aki maga is látássérült. Iskolásoknak, cégeknek tartanak „érzékenyítő” tréningeket, ahol bemutatja, hogyan lehet közlekedni a fehér bot segítségével.
Az, hogy valaki hozzá tud-e szokni a fehér bottal való közlekedéshez sok mindentől függ. Attól is, hogy valaki született vak, vagy később vesztette el a látását. Előbbinek a kezdetektől fogva így kell megtanulnia közlekedni, utóbbinak talán nehezebb hozzászoknia ahhoz, hogy máshogy kell alakítani a mobilitást. De ez igaz a közlekedés minden részére. Én egész jól boldogulok, egyre több helyen és közlekedési eszköz esetében odafigyelnek a látássérültekre. Információs táblák vannak sok helyen, amik megszólaltathatóak, hangosan elhangzik, hogy melyik járat érkezik meg a megállóba, a vonatok esetében- én vonattal is közlekedem- már a megállóhelyeket is lehet „hallani”, illetve sok helyen baille-írással ellátott táblák segítségével is informálódhatunk.
Érdekes lehet:
A segítség felajánlása – közlekedés, vagy bármilyen mindennapi tevékenység esetén- a másik olyan jelenség, amiben a társadalmunk két részre oszlik. Van aki gondolkodás nélkül nyújtja jobbkezét, más vonakodik, kivár, vagy inkább elsétál.
Személyes tapasztalatom az, hogy hozzám például sokan odajönnek, akár a zebránál, akár a buszokon azzal, hogy segíthetnek-e. De fele-fele az arány. Aki nem mer odajönni és felajánlani a segítségét ezekben a szituációkban, talán korábbi negatív tapasztalat miatt cselekszik így, hiszen sokan el is utasítják a segítséget, azt is meg kell tanulni elfogadni.
mondta el Czene András.
A fehér bot típusai
Több fajtáját is megkülönböztetjük ennek az eszköznek.
A hosszú fehér bot a közlekedésre szolgál, használója magasságától függően állítható, padlótól a szegycsontig ér. Létezik gyermekbot is, mely ugyanaz, mint a felnőtt verzió, csupán a látássérült gyermekek magasságához igazított méretekkel. Az ID-bot a többi embert figyelmezteti arra, hogy használója látássérült, míg a zöld botot egyes országokban a gyengénlátók használják, a fehér botot pedig a vak társaik.
Ezen talán az segíthetne, ha korábbi tapasztalattól függetlenül is mernénk támogatásunkról biztosítani a látássérülteket, így pozitív irányba tolódna el a tendencia. Épp úgy, mint a munkavállalás területén. András szerint ugyanis, bár itt még mindig nehézségekbe ütközik egy sérült ember, látszik a változás az elmúlt évekhez, évtizedekhez képest.
Alapítványok révén könnyebb elhelyezkedni, mint amilyen a Nem Adom Fel alapítvány is. Külsős munkáltatóknál már nehezebb, főként azért, mert behatárolt, hogy milyen munkát tud elvállalni egy látássérült. Irodában, call centeresként például el tudnak helyezkedni, mindössze egy felolvasó programra van szükség a munkavégzéshez. Egyre több cég próbálkozik vakok és gyengénlátók alkalmazásával. Pénzbeli juttatással az állam is motiválja a vállalatokat, szóval mindenképpen pozitív az irány.
Vajon milyen kérdéseket kap egy látássérült egy érzékenyítő tréning alkalmával? Mernek kérdezni az emberek? Tolakodásnak gondolják az érdeklődést, vagy egyre nyíltabb a kommunikáció?
A tréningeken az érdeklődés és a kérdések feltétele az adott korosztálytól függ. Az iskolások, közülük is a kisebbek bátrabban, nyíltabban kérdeznek, a kamaszok már nem, a felnőttek pedig igyekeznek tapintatosan kérdezni. A fehér bottal való közlekedést szoktam bemutatni ezeken a tréningeken. Eleinte megrettennek, hogy milyen nehéz, és hogyan is lehetséges ezzel boldogulni, de egy kis humorral lehet oldani ezt a kezdeti feszültséget. Például hátrafelé szoktam sétálni menni, akár fel a lépcsőn, le a lépcsőn is, ettől azonnal változik a hangulat.
Nem Adom Fel
A NEM ADOM FEL nem pusztán egy szervezet neve, hanem egy lelkület, újfajta megközelítés a szociális területen, amely áthatja csapatunkat- olvasható a szervezet honlapján.
Céljuk, hogy a társadalom hátrányos helyzetű tagjai (fogyatékosággal élő személyek, tanulásban akadályozottak, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok, időskorúak, stb.) higgyenek abban, hogy szükség van a tehetségükre, és ha nem adják fel, képesek lehetnek a sikerre, az értékteremtésre. Ahhoz szeretnék hozzásegíteni Őket, hogy a saját erejüket, tehetségüket megélve, aktív közreműködői, sőt létrehozói legyenek programjaiknak, sajátjuknak, saját teljesítményüknek érezve azokat.
“Hisszük, hogy az Ő küzdelmükben rejlő erkölcsi tőke gazdagíthatja, nemesítheti a társadalmat.”
Arra a kérdésemre, hogy mikre kíváncsiak a tréning résztvevői egy látássérült életével kapcsolatban Czene András azt mondta, hogy az érdeklődés fókuszában mindig a mindennapok logisztikája van.
Hogyan lehet bevásárolni, közlekedni, hiszen ezeket a tevékenységeket látás nélkül nehezen tudják elképzelni. De a sport is gyakran felmerül kérdésként, hogy hogyan lehet látássérültként sportolni. Természetesen lehet, olyan sportokat is űzni, amit az emberek talán nem is gondolnának. Én például lovagolni szoktam rendszeresen.
A fentiek értelmében talán kijelenthető, hogy egyre jobban nyitnak az emberek a látássérültek felé, egyre gördülékenyebb a közlekedés logisztikája és egyre inkább magától értetődő a társadalom számára, hogy szemünk világának elvesztése miatt nem kell lemondani a hétköznapi dolgokról és az aktív szabadidőről.
Az út amin haladunk jó irányba visz, az „utazási sebességen” pedig- nem csak ma, a fehér bot napján, hanem mindig- gyorsítani kizárólag együtt tud látó és vak.
Köszönöm a beszélgetést.
Kapcsolódó cikkünk:
Hozzászólások