Vannak pillanatok, amelyeket nem koptat el az idő, és vannak sikerek, amelyek évtizedek távlatából is meghatározzák egy közösség önképét. Debrecen sporttörténetében ilyen mérföldkő az 1975-ös esztendő, amikor a Debreceni Dózsa férfi kézilabda csapata megtörte a fővárosi hegemóniát, és első vidéki együttesként felért a magyar bajnokság csúcsára.
Ez az interjú nem csupán egy beszélgetés a múltról: ez egy főhajtás. Pontosan 50 évvel ezelőtt telt meg a debreceni betonpálya és a Hódos környéke olyan eksztatikus örömmel, amelyre azóta is generációk emlékeznek párás tekintettel. Az 1975-ös bajnoki cím nem csupán egy trófea volt a vitrinben; egy olyan korszak kezdetét jelentette, amelyben a „cívisváros” neve világszerte egyet jelentett a megalkuvást nem ismerő, technikás és szívvel teli kézilabdával.
Amikor Dr. Süvöltős Mihállyal, a bajnokcsapat irányítójával felidézzük a Honvéd elleni sorsdöntő tüzér utcai győzelmet vagy a debreceni Ludas Matyi mulató éjszakai dallamait, nemcsak a sportstatisztikákat poroljuk le. Azokra a hősökre emlékezünk – Varga Pistára, a Hamza testvérekre, Sárközi Lacira és társaikra –, akik bebizonyították: a tehetség, az összefogás és a debreceni akarat képes átírni a papírformát.
Ez az írás az 50. évforduló tiszteletére készült, emléket állítva azoknak a férfiaknak, akik fél évszázada arannyal írták fel Debrecen nevét a magyar sport térképére. Az ő örökségük ma is ott lüktet minden debreceni gólnál, minden lelátói morajlásban és minden fiatal kézilabdázó álmában, aki először veszi kezébe a labdát a Nagyerdő árnyékában.
A cívis becsület és a ragacsos labda – Életútinterjú Dr. Süvöltős Mihállyal
Debrecenben a kézilabda nem csupán egy sportág a sok közül, hanem a városi identitás egyik legfontosabb tartóoszlopa. Olyan közös nyelv, amelyet generációk beszélnek a Nagyerdőtől a lakótelepekig. Dr. Süvöltős Mihály neve összefonódott a debreceni kézilabda aranykorával, azzal az időszakkal, amikor a vidéki sport még a pesti dominancia ellenében határozta meg önmagát. Beszélgetésünk során nemcsak gólokról és kupákról esett szó, hanem egy olyan korszakról, ahol a sport a kultúra, a barátság és az emberi tartás legfőbb iskolája volt.
Az alapok: A sportiskola mint pedagógiai műhely
Misi bácsi, ha visszamegyünk az időben, a hatvanas évek elejére: hogyan nézett ki egy debreceni gyerek kapcsolata a sporttal? Miért pont a kézilabda lett a kiválasztott út?
Tudja, akkoriban a sport nem választás kérdése volt, hanem a létezésé. 12 éves voltam, amikor Debrecenben elindult a szervezett sportiskolai rendszer. Én a Petőfi Általános Iskolába jártam, és ott volt egy kiváló pedagógus, Fogarasi tanár úr, aki észrevette, hogy van bennem affinitás a mozgáshoz. Ő küldött el Nagy Jenő bácsihoz, aki a debreceni kézilabda egyik legfontosabb alapköve volt.
Jenő bácsi nem ”csak” edző volt, hanem egy igazi népnevelő. Olyan neveket nevelt ki, mint a Hamza testvérek vagy Makádi Ádi, akik később a Dózsa gerincét adták. A mai napig emlékszem a türelmére. Nem azzal kezdtük, hogy taktikát rajzoltunk a táblára. Megtanított minket a labda tiszteletére. Úgy mutatta meg, hogyan kell megfogni a labdát – a hüvelykujjunkkal azt a bizonyos ”V” alakot formázva, – hogy az az ember kezének meghosszabbítása legyen. Ez egyfajta kézműves tudás volt, amit ma már sokszor elfelejtenek az akadémiákon.
Volt egy különleges epizód a karrierje elején: egy bizonyos hamis igazolás története. Ez ma már elképzelhetetlen lenne, de akkoriban mit jelentett ez a gesztus?
Ez a történet tökéletesen leírja azt az emberi kötődést, ami akkoriban jellemezte a sportot. 13-14 éves lehettem, és Jenő bácsi látta, hogy a saját korosztályomban már nem tudok fejlődni.
Kellett a kihívás. Így hát készített nekem egy hamis igazolást, amivel papíron két évvel idősebbnek tűntem, így játszhattam a „nagyok” között. Ez nem csalás volt a szó szoros értelmében, hanem szakmai befektetés. A legszebb az egészben, hogy Jenő bácsi ezt a papírt, ezt a kis történelmi emléket évtizedekig őrizte. Amikor 1984-ben eljött a búcsúmeccsem, odalépett hozzám, és átnyújtotta. Ott tartotta a fiókjában több mint húsz évig. Ez a gesztus többet mondott minden dicséretnél: benne volt az egész közös múltunk.
A Fazekas-szellemiség és az NB I-es debütálás
Ön a Fazekas Gimnáziumba járt, ami Debrecenben mindig is az értelmiségi képzés fellegvára volt. Hogyan fért meg a „Dr.” előtag és a kemény kézilabda egymás mellett?
Akkoriban ez természetes volt. A Fazekasban kiváló kézilabda élet zajlott, az Országos Középiskolai Bajnokságoknak (OSVB) pedig hatalmas presztízse volt. Olyan csapatunk volt, hogy szinte magától értetődött: együtt megyünk tovább. Benyás Balázs, Nánási Pali és én – mi egy egységet alkottunk. Amikor elsős gimnazista voltam, Farkas Pista, a DASE edzője egy az egyben átvette a gimnáziumi csapatunkat. Tizenhat évesen már az NB II-es felnőttek között találtam magam. Emlékszem egy sorsfordító rangadóra a Debreceni Dózsa ellen. A Dózsa akkoriban mindenáron fel akart jutni az első osztályba. Én, a tizenhat éves gyerek, tíz gólt lőttem a legendás kapusnak, Rácsai doktornak. Még aznap este megjelent nálam a Dózsa vezetősége. 1966 novemberében írtam alá hozzájuk, és a következő szezonban, tizenhét évesen már az NB I-ben játszottam. Ez volt a mélyvíz, de a Fazekasban megtanult fegyelem segített talpon maradni.
A debreceni „bakancslista”: Ludas Matyi és a bajnoki cím
A hetvenes évek eleje a Dózsánál a közösségépítésről szólt. Milyen volt a hangulat a csapaton belül? Úgy tudom, a vereségek feldolgozásának is megvolt a maga rítusa.
Valóban, egy rendkívül szoros baráti társaságba kerültem. A Hamza Józsi olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. Ők tanítottak meg a játék „csibészségére”, arra a fajta utcai vagányságra, ami nélkülözhetetlen a pályán. De arra is figyeltek, hogy ne szálljak el magamtól. Ha túl sokat képzeltem magamról, azonnal helyretettek. Akkoriban „hazai csapat” voltunk: Debrecenben bárkit megvertünk, de idegenben néha elfogyott a tudomány. Emlékszem, egyszer Győrből jöttünk haza egy súlyos vereség után, hajnali kettő körül. Az utunk egyenesen a Ludas Matyi mulatóba vezetett. Ott játszottak a helyi legendák, a dobos ”Oroszlán” és a többiek. Ahogy beléptünk a terembe, a zenekar azonnal rázendített a „Veszíteni tudni kell” című számra. Mindenki tudta, mi történt a pályán, mégis ott voltunk együtt, játékosok és szurkolók. Ez a fajta közösségi létezés, a kudarc közös feldolgozása ma már hiányzik a profi sportból.
1975 aztán mindent megváltoztatott. Debrecen lett az első vidéki város, amely megnyerte a magyar bajnokságot. Hogyan állt össze ez a történelmi siker?
Kellett hozzá egyfajta érettség és két világklasszis: Varga Pista és Sárközi Laci. Ők a Honvédtól érkeztek, és meghozták azt a profi szemléletet, ami még hiányzott belőlünk. Már a szezon elején éreztük, hogy valami nagy dolog van készülőben, négy győzelemmel nyitottunk. A tetőpont a Honvéd elleni meccs volt a Tüzér utcában. A Honvéd kerete akkoriban szinte megegyezett a magyar válogatottal. Mégis, ott, az ő pályájukon vertük meg őket egyetlen góllal. Ez a győzelem nemcsak a pontokról szólt, hanem a vidéki Magyarország önbecsüléséről is. Megmutattuk, hogy nem csak Budapesten tudnak kézilabdázni. Amikor hazaértünk, a Pécs elleni utolsó meccsen már virágcsokrokkal vártak minket. A pécsiek csak annyit kértek, hogy ne verjük meg őket tíznél többel. Megadtuk nekik a tiszteletet, hiszen bajnokként az ember már megengedheti magának a nagylelkűséget.
Európai porondon és a Varga Pista-jelenség
A bajnoki cím után következett a BEK. Milyen volt debreceni srácként kilépni az európai színtérre?
Óriási élmény, de egyben keserű lecke is. Kiejtettük a Levszki Szófiát és a francia Dijont is. Aztán jött a dán Fredericia. Ott játszott Fleming Hansen, a mai Mikkel Hansen édesapja. Egy igazi viking volt, csupa izom. Itthon megvertük őket öttel, minden esélyünk megvolt a továbbjutásra. Ám a vezetőség elkövetett egy hibát: a visszavágó előtt elvittek minket egy kéthetes nyugat- európai túrára. Napi 600-800 kilométert utaztunk buszon, tíz meccset játszottunk két hét alatt.
Mire a dánokhoz értünk, hullafáradtak voltunk. Kértük, hogy hadd menjünk haza pihenni, de nem engedték. A dánok persze simán lefutottak minket. Itt tanultuk meg, hogy a nemzetközi szinten már nem elég a tehetség, a logisztika és a pihenés ugyanolyan fontos.
Varga Pistáról sok legenda kering. Ön, mint irányító, hogyan látta őt a pályán? Tényleg olyan egyedülálló volt a csuklója?
Pista nem erről a bolygóról való volt. Az az emberi őserő, ami benne volt, egyszerűen leírhatatlan. 15 éves korától téglagyárban dolgozott, ott erősödött meg a csuklója. Volt egy híres mozdulata: hétméteresnél csak egy apró rántással, szinte alulról dobta el a labdát. A kapus még a lövőcselt várta, de a labda már rég a hálóban táncolt. Játszottam én Birtalan vagy a német Deckarm ellen, de Pista adottságaihoz senki nem fogható. Ő volt a világ legjobbja a posztján, és ezt még a legnagyobb ellenfelek is elismerték.
A magyar kézilabda kulturális öröksége
Hogyan látja a mai kézilabdát? Önnek, mint régi „Dózsásnak”, mit jelentenek a mai nagy magyar rangadók?
Nézem a meccseket, de be kell vallanom, nehezen tudok érzelmileg kapcsolódni hozzájuk. Amikor egy Veszprém-Szeged meccsen alig látni magyar játékost a pályán, az nekem furcsa. Nagyszerű atléták, fantasztikus tempó, de hiányzik belőle a lokális kötődés. Én a Paks futballcsapatának például nagy szurkolója vagyok, mert ők bebizonyították, hogy csak magyarokkal is lehet sikeresnek lenni.
A női vonalon viszont örömmel látom a fejlődést, különösen Debrecenben. Szilágyi Zolit gyerekkora óta ismerem, az apjával, Pistával együtt sportoltunk. Ő érti a játékot, és látszik a munkáján az a szakmaiság, amit mi is tanultunk. A válogatott lányoknál pedig Golovin mester munkája tetszik. Ő nem csak „hajtja” a lányokat, hanem taktikailag is felépíti a meccseket. Tudja, mikor kell pihentetni a sztárokat, és mikor kell őket „beküldeni a darálóba”. Szerintem ez a csapat még sok meglepetést fog okozni a világbajnokságon.
Írta: Kapus Csaba
Fotók: Kiss Lóránt
Hozzászólások