Felemás tehát ez a mostani Woody Allen-alkotás, hiszen egyfelől úgy tűnik, hogy a rendező egy fiatal pár egyetlen napjába sűríti azokat az eddig már jó néhányszor „lerágott csontjait”, amiket a szerelemmel kapcsolatban mondani szeretne. Ám a pár fiú tagjának sorsát nyitva hagyva mégis új – gondolkodásra késztető – távlatokat nyit meg a nézője számára.
Az ugyanarra a vidéki főiskolára járó, újságírónak készülő pár lány tagja, Ashleigh (Elle Fanning) egyszer csak csodálatos lehetőséget kap: interjút készíthet Roland Pollard (Liev Schreiber) híres filmrendezővel New Yorkban a következő hétvégén. Barátja, Gatsby (Timothée Chalamet) kissé önző módon nemcsak amiatt örül ennek a lehetőségnek, mert tudja, hogy ez tényleg jelentős szakmai siker egy még hallgató státuszban lévő újságíró-palántának, hanem amiatt is, hogy a barátnőjét elkísérve végre hazamehet imádott szülővárosába, ahol – az egyórásra tervezett interjú után – egy, csak róluk szóló romantikus hétvége elköltésében bízik.
Csakhogy – ahogyan az a Woody Allen-filmeknél általában lenni szokott – a New York-i hétvégére tökéletesen kidolgozott tervet olyan nem várt események húzzák keresztül, amelyek gyökeresen megváltoztatják a hősök életét. Ám amíg a lány életét tényleg az unásig ismert Woody Allen-féle motívumok bolygatják fel, addig a fiú olyan élethelyzetekbe kerül, amelynek köszönhetően a film másfél órája végig le tudja kötni a figyelmünket.
A természetesen szőke hajú, természetesen szemtelenül fiatal és természetesen még szemtelenebbül csinos Ashleigh ugyanis itt is, mint oly sok más Woody Allen-filmben, azonnal megtetszik az interjúalanyának, a nála jóval idősebb, épp alkotói válságban lévő filmrendezőnek, meg a rendező menedzserének (Jude Law), meg az egyik filmcsillagnak (Diego Luna) is… S ezekkel az itt nem árulhatom el, hogy megvalósuló vagy sem liezonokkal kapásból ott vagyunk a szintén klisészerűen vissza-visszatérő, Woody Allen ábrázolta művészközegnél, s ismerve ezen filmek „nőtípusait”, még azon sem csodálkozunk, hogy Ashleigh távollétének idején – a barátnője után csak egy csöppet búslakodva – Gatsby nem egy szőke, hanem egy fekete bombázóba botlik bele.
Ám a Gatsbyvel ezt követően történtek kapcsán több szempontból is át kell értékelnünk mindazt, amit a fiú és Ashleigh kapcsolatáról addig gondoltunk, s új pályára kell állítanunk az agyunkat abban a vonatkozásban is, amit a fiú és a New Yorkban épp partit adó anyja (Cherry Jones) viszonyáról hittünk. S mindez a fiú városhoz való kötődését is új színbe helyezi. Mert Gatsby-nek az események sodrásában rá kell jönnie: senki nem az, akinek eredetileg hitte. S itt nemcsak arról van szó, hogy Gatsby hogyan fogadja barátnője „kicsapongását”, hanem arról is, hogy az anyjával kapcsolatos titok felfejlése után a teljes női nemmel való kapcsolatát át kell értékelje, s át kell gondolja, hogy ezt követően vajon mit várhat a női nem tagjaitól, főleg, ha azok az épp rendkívül csapadékos New Yorkban élnek.
Ha valamiért, hát a Gatsby-szál miatt érdemes megnézni tehát Woody Allen legújabb alkotását. Emiatt viszont tényleg érdemes, még akkor is, ha a történet másik, Ashleigh-féle részét már mi, nézők is képesek lennénk kotta nélkül is eljátszani. A filmet keressék a debreceni Apolló mozi műsorán.
Gyürky Katalin
Hozzászólások