Adott Robert Thomas világszerte ismert bűnügyi komédiája, és adott hozzá a darab címének megfelelően nyolc nő, nyolc különböző korú és karakterű színésznő. Keszég László rendezőnek ezekből az „alapanyagokból” kellett volna november 13-ára, a darab premierjére „főznie” valamit, ám az „alapanyagok” nagy többsége jelen esetben ehhez kevésnek bizonyult. Egy bűnügyi történet ugyanis – s lehet, hogy azért gondolom így, mert az én generációm, s a tőlem idősebbek Agatha Christie-n, a tőlem fiatalabbak pedig Columbo hadnagyon, na meg az ő virtuális feleségén nőttek fel – a folyamatos feszültségkeltésről kellene, hogy szóljon, de mit lehet tenni, ha a Robert Thomas-féle „alapanyag” erre eleve alkalmatlan?
Ez a szövegkönyv csak arra jó, hogy a közönség folyamatosan várja a feszültséget, ami valahogy csak nem akar megérkezni. Ahogy az a Marcel sem, akit egy karácsonyhoz közelítő reggelen egy vidéki kúria halljában annyira várnak maguk közé a rokoni vagy egyéb szálakkal hozzá kötődő nők. Marcel távolléte olyannyira gyanússá válik, hogy a családhoz nemrég elszegődött szobalány, Louise veszi a bátorságot, és felmegy az úr szobájába megnézni, mi történt. A szobában vérbe fagyva, hátába tőrt döfve találja „kenyéradóját”, s itt halljuk a darabban az első sikítást, amiről még azt gondoljuk, funkcionális, hisz mégiscsak egy hullát talált a lány. Az eseményt további vészjósló jelek követik – a telefonzsinórt elvágta valaki, a kaput eltorlaszolták, a kúriába se bejutni, se onnan kijutni nem lehet –, amely jelekből a nők arra következtetnek, hogy a „gyilkos köztünk van”. S innentől indulhatna el az igazi izgalom: a zárt körré alakult női gyülekezet tagjai ettől kezdve egymást kell, hogy vizslassák, vajon ki is ölhette meg a férj, apa, após, családfenntartó és szerető státuszát egyaránt betöltő, „multifunkcionális” Marcelt.
Csakhogy a valódi „körömrágáshoz” kéne ide egy igazi Mrs. Marple vagy egy Hercule Poirot. De ilyen itt nincs. Amivel nyilván az is a baj, hogy a darabba eleve nincs beleírva, de a nagyobb probléma, hogy a színpadon lévő nyolc nő egyike sem képes magára vállalni ezt a szerepet. Illetve magára vállalja, de abból nem sok jó sül ki: egy ideig Marcel nagyobbik lánya, a Szakács Hajnalka alakította Suzon próbál detektívesdit játszani, de a jelenet rendkívül erőltetett. Nemcsak amiatt, mert az erkölcscsősz szerepét (is) betölteni óhajtó Suzonról is kiderülnek egy idő után a „turpisságai” – olyan úrilány ő, aki idő előtt „bekapta a legyet” -, hanem amiatt, mert hiteltelen a nyomozása. Hiteltelen, mert érdekes módon Marcel halálát senki, egyik nő sem éli meg tragédiaként. Nem sír a feleség, a Varga Klári alakította Gaby, az eseten láthatóan jól szórakozik a kisebbik lány, az Edelényi Vivien játszotta Catherine, s ha úgy tűnik, hogy némi érzelem a vénlány nagynénin, Majzik Edit Augustine-jén, vagy a családját féltő nagymamán, az Esztergályos Cecília játszotta Mamyn meg is csillan, hamar kiderül, hogy azok sem igazi érzelmek, csak önös érdekek mentén elhangzó suttogások és sikolyok.
S bizony, ha már a tragédia nem rendíti meg a családtagokat, s így a gyilkosság „kivizsgálását” kísérő jeleneteknél – a pisztoly előkerülésénél és eldurranásánál, Catherine leütésénél, a nevelőnő, az Oláh Zsuzsa alakította Chanel „ártalmatlanná tételénél” – az ordítozások és sikoltozások funkciójukat veszítik, akkor épp a másik szálat, a nők tragédiával kapcsolatos szenvtelenségének okait, mozgatórugóit kellett, lehetett volna jobban kidomborítani. Azt, hogy itt nyolc kegyetlen, önző, a férfit gátlástalanul kihasználó nő gyűlt össze, akiknek egytől-egyig jó okuk volt megölni az urat. Kinek szerelemféltésből, kinek az örökség érdekében, kinek pedig a pillanatnyi pénzzavarát megoldandó.
S ha már a darab pszichológiai vonulatánál tartunk, itt mindenképp ki szeretném emelni két „potenciális gyilkos” játékát: a Mamyt alakító Esztergályos Cecíliáét, aki érdekes módon pályája során most először játszik a debreceni színpadon, s a szobalányt alakító Sárközi-Nagy Ilonáét, aki a körülötte zajló hiteltelen dialógusok és összjátékok ellenére most is hitelesen képviseli azt, amit rábíztak. Esztergályos Mamyja a sokrétűségével tűnik ki a „csapat” játékából: rekedtes, nagymamis hangjával el tudja hitetni azt is, hogy aggódik a családjáért, és utálja, hogy a két lánya, Gaby és Augustine nem jönnek ki egymással, miközben nem más, mint egy fukar és zugivó vénasszony, akinek csak az a fontos, hogy a párnája alatt rejtegetett vagyonkáját el ne lopja valaki. Kétszínűsége a tökéletes játékának köszönhetően azonnal lelepleződik, de ami megint csak nagyszerű, hogy ezt a kettős identitását humorforrásként is tudja használni. Az pedig, hogy micsoda, színben és stílusban egyaránt össze nem illő, ízléstelen göncöket visel, Szűcs Edit jelmeztervezőnek köszönhetően még tovább fokozza kaméleonszerepét. Sárközi-Nagy Ilona pedig az egyetlen olyan „gyanúsított” a nők körében, akihez, azt gondolom, még Columbo hadnagy is vissza- visszajárna a kérdéseit feltenni. Ő tudja egyedül – Marcel szeretőjeként –a simlis és számító „dögöt” hitelesen képviselni, aki sokszor hátulról, távolról, csendes megfigyelőként szemléli a többiek funkcionálatlan ordítozásait. Mert sem a nagyvilági dámát játszó Gabynak, sem pedig Marcel testvérének, a nyilvánvalóan a testéből élő Pierette-nek (Zeck Juli) nem hisszük el, hogy átkozott bestia. Mindkettejük gyönyörű ruhája, haja és sminkje ehhez kevés, ha a mögöttes tartalom hiányzik, pontosabban, gyakran modoros viselkedésbe torkollik.
S ha sem a bűnügyi szál, sem pedig – kevés kivételtől eltekintve – a pszichológiai szál nem működik, a darab csattanója sem hathat igazán. Az akár hátborzongatónak is vélhető végkifejlet itt egyáltalán nem borzongatja meg a nézőt: a történet végét a Catherine-t játszó Edelényi Viven egy realista novella szintjén, nem pedig egy mindenkit megdöbbentő és megrázó eseményként tálalja. Így az utolsó, mindent eldöntő és lezáró pisztolylövés is úgyszólván érdektelen, mélyről jövő, őszinte sikolyt kiváltani nem képes esemény marad csupán.
Gyürky Katalin
Fotó: MTI
Hozzászólások