A családi legendárium szerint, mint azt azok a megfakult fekete-fehér képek is megőrizték, már babakocsiban is a futballpálya mellett éreztem magam a legjobban. Arra viszont már tisztán emlékszem, ahogy apámmal az óvoda után edzésre indulunk, én pedig boldogan ülök a biciklivázra szerelt gyermekülésben. A csapattársai Kengurunak hívták, mert olyan féltő gonddal hordozott azon az ócska bringán, nem volt nélkülem sem edzés, sem meccs. Ma is az orromban érzem a frissen nyírt gyep illatát, fülemben hallom az „öntözőgép” kattogását, a stoplik kopogását az öltözőfolyosón. A szertár kávé- és cipőkrémillatú katonás rendje éppen úgy hozzátartozott a mindennapjaimhoz, mint a legszebb napjain az NB III-ban vitézkedő gárda klubházában elmajszolt isteni sajtroló, az engem pesztráló mosolygós pincérnő vagy nagy bajuszú pultos. Utóbbiról az a hír járta, lehetett bármilyen kapatos, a fröccsben a bor és a szóda arányát olyan vitathatatlan pontossággal hozta, mint ahogy a kor egyik sztárjátékosa, Kocsis Lajos passzolt a pályán. Csak sok évvel később értettem meg, miért Csikóhoz hasonlították…
Csoda-e, hogy ilyen indítás után a sport, a futball iránti rajongás nagyban meghatározta az életemet? S bár később apám abban az időben tipikus futballistasorsot futott be: az edzés, fröccs, kártya aránya erősen az utóbbi kettő irányába tolódott, de ez engem már nem gátolhatott meg abban, hogy beleszeressek a futballba. (Lázadásom mindössze annyiban merült ki, hogy bár egész nap a labdát rúgtam – tudat alatt apám bosszantására –, teljesen más sportágat választottam.)
Földrajzi ismereteimet is a foci hathatós segítségével gyarapítottam, kapásból vágtam, hogy a világ futballklubjai mely városokhoz köthetők, aki pedig nem hitte el, hogy létezik Aston Villa nevű csapat, azt kizártam a vitapartnerek sorából, csakúgy, mint azt, aki nem tudta Pelé polgári nevét.
Csöppet sem zavart, hogy 14 éves koromig – legjobb esetben is – csak NB II-es meccseket láttam, olyan izgalommal készültem vasárnaponként a Vasas Izzó, a Kazincbarcika vagy a Nyíregyháza elleni mérkőzésekre, mintha a Bayern érkezett volna Debrecenbe. Katarzisként éltem meg, amikor a DVSC 1979. június 3-án megverte a nyírségi Szparit, s feljutott a legmagasabb osztályba, csakúgy, mint a brazilok legyőzését 1986-ban a Népstadionban. Akkor azt hittem, miénk lesz a világ Mexikóban. Hát, nem lett…
Jöttek a bukták előtte és utána is, és nem éppen az ízesebb fajtából. Beletörődtem, hogy jelentős világeseményen nem szurkolhatok a srácoknak, aztán jött Dárdai, Storck meg a 2016-os Európa-bajnokság, és az a fantasztikus érzés, hogy érdekelt drukkerként nézhettem a kontinens legjobb csapatainak csatáit.
Az Év edzőjének választott Marco Rossi legényei újra kiharcolták az Eb-részvételt, az pedig már csak hab a tortán, nem is akármekkora, hogy két mérkőzést is hazai közönség előtt vívhatnak. Hiszem, hogy a telt házas meccsek egyikén (Tűnés, Covid!) feltűnik majd a leletón egy kisfiú, aki az apukája kezét erősen szorítva ráeszmél a csodára, elbűvölve hallgatja a szurkolók énekét, örökre a lelkébe ég a gólöröm utáni hangrobbanás, a kihagyott helyzetet kísérő csalódott moraj, a küzdelmes csatákat lezáró vastaps. Aztán otthon olyan hévvel mesél az anyukájának, hogy még a kedvenc vacsoráját is a tányéron hagyja, alkudozik, hogy fennmaradhasson, s megnézhesse hősei további meccseit a tévében. Forgolódva alszik el, kicsi fejében az este izgalmával, az anyja a kezét a homlokára téve, aggódva kérdezi a férjét: „nem lázas ez a gyerek?”. Az apa csak mosolyog, „ugyan, szívem, csak az élmények”, szól nyugodt hangon, közben pedig pontosan tudja, a fia élete már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt, „megfertőzte” a futball-láz. E szenvedély ellen pedig sosem lesz ellenszer.
-Balogh Zoltán-
Az írás a Presztízs Sport 9/1-es számának szerkesztői előszavaként jelent meg.
Hozzászólások