A filmet beharangozó portálok csak annyit árulnak el nekünk, hogy adott három fiú, akik hármasikrek, de mivel annak idején az édesanyjuk egyenként más-más szülőkhöz adta őket örökbe, nem tudnak egymásról, s csak a főiskola elkezdése idején, 19 évesen találkoznak, akkor is pusztán a véletlennek köszönhetően. Hogy ez hogyan is történt, arról az egyik fivér, Bobby számol be a film eleji visszaemlékezésében, amikor elmeséli: a főiskolára érkezve mindenki Eddy-nek kezdte szólítani, amit nem értett. Annak az Eddy-nek a nevén szólítgatták, akinek nagyon megörültek az évfolyamtársai, mert azt hitték, hogy a srác otthagyta a felsőoktatási intézményt. „Mégis visszajöttél?” – kérdezték Bobby-tól úgy, mintha Eddy-t faggatnák. A rejtélyre Eddy legjobb barátja jött rá, amikor az Eddy kiköpött másaként elé toppanó Bobbytól megkérdezte, mikor született? S kiderült, hogy mindketten 1961. július 12-én látták meg a napvilágot, s hogy mindkettőjüket ugyanazon az ügynökségen keresztül adták, szinte azonnal, örökbe.
A fiatal felnőttként találkozó ikerpárról azonnal írni kezd a média. Így látja meg őket egy újság hasábjain a harmadik fivér, David, aki, amikor észlelte a fivéreiről készült fotót, úgy érezte, mintha saját magát látta volna a képen. S valóban: a három fivér nemcsak a megszólalásig hasonlít egymásra, hanem a szokásaikban, a mozdulataikban és az ízlésükben is teljesen azonosak. S nemcsak, hogy megismerkedésükkor egy csapásra rajongásig szeretni kezdik egymást, de óriási népszerűségre is szert tesznek a sztorijukkal, mind a médiában, mind pedig a lányok körében.
Nos, ez az az ugyan rendkívül izgalmas, a leghihetetlenebb igaz történetként a promóciós anyagokból is ismert sztori, csakhogy ennél a dolog, a három testvér története jóval bonyolultabb, s sajnos, korántsem ennyire felhőtlen. Mert mindaz, amit eddig leírtam, s amit eddig látunk a filmben, az csupán a felszín. A fiúknál ugyanis – az eladható sztorira éhes médiának is köszönhetően – mindenki a külső hasonlóságokra koncentrált: például arra, hogy egymástól függetlenül, teljesen más környezetben szocializálódva, középiskolás korukban mindhárman birkóztak, s hogy mindhárman – szintén egymás tudta nélkül – ugyanarra a márkájú cigarettára szoktak rá. A média szempontjából remekül eladható külsőségek mellett azonban a három fiú mentalitásában már igen nagy különbségek vannak, olyannyira nagyok, hogy az egyikükre, Eddy-re jellemző mániás depresszió idő előtt tragédiába is fordítja a srác, s az addig őt már imádó másik két bátyja történetét. A személyes tragédia kapcsán pedig elindul a kutakodás: hogy vajon az anyjuk miért adta őket annak idején örökbe, de ami még fontosabb, hogy az adoptáló szülők vajon miért nem tudhattak arról, hogy az örökbefogadott fiuknak van még két ikertestvére?
S sajnos ettől kezdve a három testvér korántsem szokványos története olyan irányba fordul, amely kapcsolatban lesz egy nagyon súlyos, nyilván büntetőjogi kategóriát is súroló emberkísérlettel. A srácokat ugyanis – mint az kiderül – tudatosan választották úgy szét, hogy nem tudjanak a másik két testvérük létezéséről, s így tették őket megfigyelés tárgyává. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon egypetéjű ikrekként, azaz tökéletesen azonos génállománnyal rendelkezve teljesen eltérő neveltetésű és anyagi hátterű, habitusú szülőkhöz kerülve milyen irányba fejlődnek – egymás tudta és fizikai közelsége nélkül – külön-külön?
Az emberkísérlet – melynek kiderültekor a visszaemlékező testvérek úgy fogalmaznak, hogy úgy érzik magukat, mint a kísérleti patkányok – nyilván arra a mai napig eldönthetetlen kérdésre kereste a választ, hogy mi számít jobban egy ember életében: a génjei, vagy a környezet, amelyben felnő? Melyiknek van nagyobb befolyása az ember személyiségének teljes struktúrájára nézvést? Nos, ha megtekintik a filmet, a srácok láttán ezt a dilemmát mindenki eldöntheti saját maga, vagy legalábbis valamelyik verziót erősebbnek érezheti a másiknál. De számomra nem ez, illetve nem csak ez volt az elgondolkodtató ebben a dokumentumfilmben. Hanem az emberkísérletnek az a megdöbbentő pontja, hogy ez a három, csecsemőkorától egymástól elszigetelt kisgyermek mennyire egyformán reagált arra a hiányra, amit tudat alatt nyilván érzett. Mert a reakciói mindhárom csecsemőnek a szeparációs szorongás tüneteivel voltak azonosak, amelyek arról árulkodtak: ezek a pici lények érezték, hogy nemcsak a vér szerinti anyjuk, hanem még két, velük teljesen azonos génállományú személy sincs mellettük. S amikor összetalálkoztak, persze azonnal egymásra találtak, csakhogy az egymás hiányában eltöltött tizenkilenc évet már nem adhatta vissza nekik senki. „Köszönhetően” annak a kísérletnek, amit valamiért 2066-ig titkosítottak, s amelynek épp ezért mind a mai napig nem kerültek a vizsgálati eredményei napvilágra. Hogy miért a titkosítás? Ennek is „nyomós” oka van, már ha a kísérletet végzők fejével gondoljuk ezt végig. De hogy mi ez a „nyomós” ok, javaslom, hogy derítsék ki Önök, sok más, itt a filmmel és ezzel a sztorival kapcsolatban még mindig, általam is elhallgatott titok felfejtése mellett.
Gyürky Katalin
Hozzászólások