Azon gondolkodtam, hogy 1849-ben milyen szellemiség, micsoda elköteleződés, micsoda tettvágy, micsoda önfeláldozás uralta ezen HŐSÖK, MEGVÁLTÓK, IGAZ EMBEREK tetteit.
Vajon hogyan állhatott a becsület, az igazságérzet, a tettvágy azon a fokon, hogy a magyarok mellett horvát, szerb, német és osztrák származású aradi vértanúk áldozták vérüket a magyarok szabadságáért? Nevet változtattak, szemléletet változtattak, átpártoltak, megharcoltak, s becsülettel meghaltak mindnyájan:
Knezic Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, valamint Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk, Lenkey János, Ormai (Auffenberg) Norbert, s az első felelős magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos.
Neveiket gyermekként alig tudtuk kimondani, kötelező teher volt számunkra, s alig volt tanár, aki megértette velünk az ő jelentőségüket. Ma már totálisan megértem, hogy miért kellett kívülről fújni az aradi 13 névsorát.
Ma már tisztában vagyok azzal, hogy kik voltak az igazán nagyok, az óriások, a nagyjaink.
Ma már fel sem merül bennünk, hogy egy dúsgazdag Széchenyi-féle pusztán hazaszeretetből, tettvágyból, magyarságtudatból hidat, akadémiát, millió értéket épít és patronál. Nincs Deákunk, aki a pokoli helyzetből boldog és soha vissza nem térő békeidőket teremtett. Nincs Kossuthunk, nincs Petőfink, nincs Batthyányunk.
Vajon a maiak közül, kik ott ülnek, habzsolnak, dőzsölnek, hőbörögnek, s utána a büfében összeölelkeznek, hányan halnának meg a hazáért, a magyarságért, a népért? Hány milliárdos gázszerelő, kaszinós, tanár vagy miniszter áldozna Lánchíd-nagyságrendű vagyont a sajátjából a magyarok boldogulásáért? Vajon ma hány magyar honatya vállalná a golyó általi halált a hirtelen harácsolás helyett? Hányan szállnának véres, fegyveres harcba értünk? Hányan dobnák el a drága autók kulcsát, a finom falatokat, a finom hölgyek intim közeledését a közjó érdekében?
Ők is, mi is tudjuk a választ. S a válasz lesújtó. Nyugodtan mondhatjuk, szégyenteljes. Nincs is összehasonlítási alapom. Akármilyen oldalra álltok, akármilyen színek, logók, maszlagok mögé bújtok, akár civil dúsgazdagok vagytok, akár politikusok, összességében sem érhettek egyikőjük lába nyomába sem.
Merthogy ti „mostaniak” csak hatalmat, pénzt, befolyást, javat akartok magatoknak, egymást a tv-ben b.zizzátok, plakátokon g.cizitek, alázzátok, hitlerezitek, egymás plakátjait fújkáljátok, mint az óvodás hülyegyerekek. A nép meg ordítani sem mer kínjában. Hazafi, igazi aradi egy sincs köztetek, pedig várnánk (legalább) egyet.
Kopányi Balázs
Hozzászólások