Összefoglaló a debreceni 11. Mozinet Filmnapokról.
Ez év utolsó harmadában más magyarországi nagyvárosok mellett Debrecen art mozija, az Apolló is otthont adott a 11. Mozinet Filmnapoknak, amely a 2021-es Cannes-i és a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál legkiválóbb alkotásait gyűjtötte egy csokorba. Az eseménysorozaton belül látható volt egy olasz és egy dél-koreai film, a Nyolc hegy illetve A titokzatos nő, és két, egymással tematikailag is párhuzamba állítható francia alkotás: az Esemény és a Mások gyerekei, amelyek összefüggéseiről az alábbiakban olvashatnak.
A 2021-es Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán-díjat nyert, Audrey Diwan rendezte film, az Esemény a témáját tekintve mintha előképe lenne a Mozinet Filmnapok másik francia alkotásának, a Más gyerekeinek. Az idén irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Annie Ernaux francia írónő azonos című önéletrajzi regénye ihlette alkotás ugyanis egy fiatal lány nem kívánt terhessége okozta kálváriáját mutatja be, aki mindent megtenne annak érdekében, hogy a gyermeke ne szülessen meg.
A Más gyerekei pedig mintha ugyanezt a nőt láttatná huszonöt évvel idősebben. Azt a nőt, aki már bánja, hogy húszévesen, egy akkori kapcsolatából terhesen maradva nem szülte meg a babáját, mert most már kifutni látszik az időből, hogy anyává váljék, és hát férfipartner se nagyon akad hozzá. De maradjunk egyelőre az Eseménynél.
Diwan alkotása a főhős személyes történetéből kiinduló rendkívül erős korrajz: az írónővel azonos nevű, egyetemi előkészítőre járó, tehát tizenkilenc-húsz éves Anne egy egyéjszakás kalandból ugyanis akkor marad terhes, amikor az abortuszt még nem legalizálták. Tehát azt az első látásra egyértelműnek tűnő, de korántsem fekete-fehér helyzetet, hogy a gyermekét semmiképp se szeretné vállalni, hisz író szeretne lenni, és ehhez el kell végeznie az egyetemet, tovább bonyolítja az 1960-as évek elején uralkodó törvényi helyzet. S ennek a két problémának a találkozási pontja lesz maga a főhős, Anne, akivel kapcsolatban – látva az őt rendkívül hitelesen alakító Anamaria Vartolomei játékát – végig azt érezzük, hogy teljesen magára marad a problémáival – ezáltal a döntésével is.
Ha esetleg bárki a körülötte lévők közül támogatná, még az is lehet, hogy mégis szeretné ezt a gyermeket, hogy inkább mégis megtartaná. De azért sincs lehetősége erre, mert 1963-ban, azaz abban a de Gaulle-féle konzervatív politikai légkörben, amelyben a film játszódik, s amely még nagyon erősen a hagyományos nemi sztereotípiákat sulykolja a társadalom tagjaiba, egy tanulni vágyó lány és az anyaság – a támogató közeg hiányában – egyszerűen nem lehet opció.
A film nagy érdeme, hogy az Anne magára hagyatottságában részt vevőknek egytől egyig felépíti a mikrovilágát, rávilágít a nem-segítésük – általában önös érdekű, vagy a társadalomban elfoglalt helyzetükből fakadó – okára. Max, akitől a gyermek van, semmilyen szinten sem vállalja a felelősséget a tettéért. Az egyik orvos, akitől a lány segítséget kér, a spontán vetélést elősegítő injekció helyett magzaterősítő szert ad a lánynak – amiben szintén tükröződik a konzervatív társadalompolitika: hisz az abortusz elvégzése nem csak az anya, de az azt elvégző orvos számára is a börtönnel egyenlő.
Látjuk, nagyrészt csupa férfi veszi körül Anne-t, ami nem véletlen: hisz ebben az általuk irányított világban hozzájuk képest érzékelhető a nők szerepe is.
Ami nagyjából az otthoni tűzhely óvása-védésére, esetleg valami fizikai munkára szorul vissza, de semmiképpen sem a tanulás adta előbbrejutás lehetőségére. És Anne magára hagyatottságának talán ez a legfájdalmasabb pontja: hogy ezt a hagyományos szerepet az anyja (Sandrine Bonnaire) is képviseli, az a nő, akinek valóban a legnagyobb támasznak kéne lennie, amikor a lánya ilyen helyzetbe kerül. De nem lehet az, hiszen az otthoni vállalkozásukban érdekeltként, kétkezi munkát végezve a „kékharisnyának” készülő lánya dilemmáit még csak meg se értené. Így még csak értesülni se értesül róla.
Ugyanakkor az, hogy ebben az elsősorban nőket érintő témában tulajdonképpen csak férfiak döntenek, az Annén illegális abortuszt végrehajtó, Anna Mouglalis alakította nőn is látszik: az egyértelműen maszkulin vonásokkal bíró asszony kíméletlensége, a „ha sikít, abbahagyom…” mondata is azt tükrözi: itt vagy férfiként viselkedsz, vagy egyszerűen nem vesznek figyelembe. Mintha nem is léteznél…
A lány magánya, problémával való magára maradása ugyanakkor – és ettől is zseniális a film – a fent említett korrajz mellett illetve ezzel együtt archetipikus sémákat is láttat, ezzel összefüggésben tehát örökérvényű, máig ható problémákat is felvet. Hiszen az abortusz vállalása – és ez lesz a film címét adó esemény a történetben – akár egy, a filmben felvázolt tiltó, akár azt látszólag engedélyező társadalomban a mai napig felér az ősbűnnel. A bűnbeeséssel.
Valami olyasvalamivel, amivel a nők beleavatkoznak az univerzum rendjébe. S hogy miért teszik, arra igazából sem a film szüzséjének idején, sem ma igazából senki sem kíváncsi. Mert könnyebb a magzatát elhajtó nőt önzőnek, felelőtlennek titulálni, mint megkérdezni, hogy miért is jut/jutott erre a soha nem könnyű döntésre. Megbélyegezni bárkit egyszerűbb, mint a dolgok mögé nézni. És, azt gondolom, ebből a szempontból tényleg mindegy, hogy legális, vagy ne adj’ Isten, illegális abortuszról van-e szó.
A film alapjának, azaz az idén méltán Nobel-díjas Annie Ernaux remek írói munkáságának az Esemény csak az egyik fontos összetevője. Látva ezt a letaglózó, megdöbbentő alkotást, reménykedjünk benne, hogy más egyéb, szintén húsbavágó társadalmi problémákat láttató, de személyes indíttatású regényét is lesz majd olyan, aki filmre vigye.
Gyürky Katalin