A Hair című produkcióról
A Pannon Várszínház 2020 nyarán ismét jelen volt a Nagyerdei Szabadtéri Színpad műsortervének keretében Debrecenben. Amíg tavaly egy echte magyar produkciót, A Pál ucai fiúk című musicalt láthattuk tőlük, idén egy amerikai klasszikus alkotás, a Hair című film színpadi adaptálásával érkezett a teátrum a cívisvárosba augusztus 4-én este.
Nem véletlenül emeltem ki a felvezetőmben, hogy A Pál utcai fiúk magyar történet és darab, a Hair viszont amerikai. Az amerikai történelem egy máig ellentmondásokkal teli, s ellentmondásosan megítélt fontos korszaka, a vietnámi háború, s az az ellen (is) lázadó hippik mindennapjainak kiváló művészi feldolgozása. Ám ebbe az Amerikai Egyesült Államok és Vietnám között húzódó konfliktusba nekünk, magyaroknak se beleszólásunk nem volt, se közünk hozzá, a nagypolitika ilyetén színpadára mi (szerencsére) nem léphettünk fel.
Éppen ezért nem értem, hogy mi volt a célja, s mi volt a mondanivalója a Hair című musical rendezőjének, Vándorfi Lászlónak azzal, hogy megpróbálta magyarítani a történetet. Hogy megpróbált a hairből hajat varázsolni, azáltal, hogy az Amerikába bevándorolt Claude Bukowskit magyar származásúnak állította be, s még egy ’56-os magyar zászlót is adott a kezébe.
Azért nem értem, mert épp azáltal, hogy ez Amerika és Vietnám ügye volt, a magyarítás eleve erőltetettnek hat, ráadásul táptalajt ad az eredeti történet drámai súlyának, végig érezhető feszültségének a komolyan nem vételére. Azt is mondhatnám, hogy a parodizálására, hiszen amikor még csak nem is a magyarnak beállított Bukowski, hanem a színes bőrű amerikai hippik szavalják Radnóti Miklós gyönyörű versét, az Erőltetett menetet, idézik Kölcseytől a „Hass, alkoss, gyarapíts” sort, vagy épp énekelnek magyar népdalokat, az nem hogy nem tragikus, de még csak nem is tragikomikus, hanem egyenesen szánalmas.
S a tragikus jelző említésénél muszáj vagyok az írásomba belecsempészni némi személyes élményt is, az én személyes, a klasszikus Hair című filmmel kapcsolatos élményemet. Tizenegy éves voltam, amikor kislányként először nézhettem meg a történelem szakos édesanyám jelenlétében, a történelmi szituációt elmagyarázó óvó-védő figyelme mellett ezt a szívfacsaró amerikai filmet, s már akkor, kislányként is felfogtam a hippik szabadságvágya mögött húzódó komoly tartalmat. Azt a feszültséget, amely „a bevonulok-nem vonulok be a vietnámi háborúba” – szállal végig jelen van az alkotásban ― a felszabadult életérzés közvetítése ellenére, vagy tán épp azért.
S ez a másik nagy problémám ezzel az adaptációval: az, hogy az eredeti történetnek épp a tétje, a feszültsége hiányzik belőle teljes mértékben. Az egyébként kiválóan megkoreografált zenés-táncos jelenetek mögött itt nem érzem a Berger-Bukowski-Sheila-sorsok súlyát. Nincs tétje a drogozásnak, az ebből fakadó látomásoknak, és nem is lehet, hiszen azok sűrűn érthetetlen „tornamutatványokba” mennek át, és azért sem lehet, mert például a Bukowski-Sheila szerelem kibontakozása sincs benne a darabban, nincs felépítve a történetnek ez a nagyon is fontos szála a produkcióban. Mintha a rendező adottnak vélte volna, hogy nézőként tudunk a két fiatal között meglévő szimpátiáról, ezért ezt „elfelejtette” volna közölni, jelenetről jelenetre felépítve jelezni felénk.
A tét-és feszültségnélküliséghez, a problémás módon közölt vers- és népdalidézetekhez sajnos még egy fájdalmas szál is csatlakozik: amikor a II. felvonás elején a szereplők ― nyilván ismét a közép-európiai szálat erősítendő ― erős zsidózásba és mengelézésébe kezdenek, az nemcsak, hogy ízléstelen, de ráadásul végkép köze sincs az eredeti történethez. Bevallom őszintén, nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ennél a pontnál ne álljak fel, s hagyjam ott azonnal a produkciót.
Mindezt azért sajnálom nagyon, mert közben a négy főszereplő, a Claude Bukowskit játszó Szente Árpád Csaba, a Sheilát alakító Telegdi Kamilla, a Bergert megtestesítő Kékesi Gábor és a Jeanie bőrébe bújó Kárpáti Barbara olyan énekhanggal rendelkezik, és olyan szakmai tudás birtokában van, hogy nem egy ilyen erőltetett, néhol ízléstelenségbe hajló, és sajnos az eredeti Hair-kultuszt ezáltal le is romboló adaptációban kéne szerepelnie. Az ő színpadi jelenlétüknél, de főleg az énekléseiknél éreztem azt, hogy jobb lett volna, ha csak zenés jelenetek alkotják a darabot, úgy, hogy ezek a dalok angol nyelven, nem pedig a túlságosan sokszor altesti folyamatokra kihegyezett, rossz magyar fordításban hangoznának el. Mindannyian jobban jártunk volna, s most nem érezném, hogy azonnal újra meg kell nézzem a Hair című filmet, hogy kicsit helyrebillenjen a lelkivilágom.
Az alkotók:
Fiúk:
Berger – Kékesi Gábor
Claude – Szente Árpád Csaba
Woof – Gábor Márkó
Hud – Ekanem Bálint Emota
Hubert – Magyar János
Ronny – Kátai Norbert
Paul – Kovács Gábor
Walter – Németh Ádám
Steve – Budai Márton
Hiram – Ruff Roland
Fiú – Szelle Dávid
Lányok:
Jeanie – Kárpáti Barbara
Sheila – Telegdi Kamilla
Dionne – Szél Noémi
Crissy – Holczer Réka
Margaret – Kovács Ágnes Magdolna
Leata – Magashegyi Nóra
Suzannah – Pintér Dorina
Mary – Simonyai Lujza
Emeretta – Fojtyik Alexandra
Diane – Magashegyi Nóra
Táncosok:
Balázs Nikolett, Bogáti Fanni, Dávid Viktória Eszter, Iker Bianka, Csabai Dorina, Vendel Vanessza Bernadett, Ifju Martin, Kiss Máté, Szabó Dániel
Zene: Galt McDermot
Szövegkönyv és dalszövegek: Gerome Ragni, James Rado
Magyar dalszövegek: Likó Marcell, Marton Lívia
Magyar szövegkönyv: Vándorfi László
Zenei vezető: Győrfi Judit
Korrepetitor: Regovics Zsuzsanna
Díszlet: Khell Csörsz tervei alapján
Jelmez: Justin Júlia
Asszisztensek: Kárpáti Barbara, Magyar János, Punk Péter, Szücs Kitti
Koreográfus: Krámer György
Rendező:Vándorfi László
Gyürky Katalin
Fotó: kulturaonline.hu
Hozzászólások