A budapesti Vígszínház egyik, a nagy sikerre való tekintettel évek óta repertoáron tartott darabját, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című klasszikusának színházi adaptációját láthatta 2019. június 12-én este a közönség a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.
A két részes, „anekdotának” aposztrofált, jól ismert történet Marton László rendezte adaptációja a Vígszínház remek színészeinek köszönhetően rendkívül magas színvonalon valósul meg. Mind a két drámaírót, az idősebb Turait és a fiatalabb Gált játszó Benedek Miklós és Fesztbaum Béla, mind pedig a fiatal szerelmeseket, Annie-t és Ádámot alakító Tornyi Ildikó és Csapó Attila igen kifinomult, a klasszikus darabhoz illő „míves” játékról tesz tanúbizonyságot. Ebben csöppet sem marad el tőlük, sőt, ha lehet, még fokozza is ezt a művészi tökélyt az Annie-t elcsábító Almádyt megformáló Lukács Sándor, a figyelemre éhes lakáj, Gados Béla, valamint a titkár „minden lében kanál” figuráját kiválóan „elkapó” Csőre Gábor.
A színészi játék magas színvonala – mind Tornyi Ildikó, mind pedig a férfi színművészek gyönyörű orgánumának is köszönhetően – Marton László rendezésének első részében főleg a kommunikáció szintjén érhető tetten. Az artikulált, tagolt, tökéletesen hangsúlyozott klasszikus mondatok azért is kerülnek/kerülhetnek ebben az adaptációban fókuszba, mert az I. felvonás Marton koncepciójában egyfajta hangjátékká, sőt, sajátos „rádiójátékká” alakul át. Molnár Ferenc darabjának szüzséjét hűen követve a bár régóta együttműködő, mégis rivalizáló Turai és Gál között zajló „froclizás”, valamint a fiatal, tehetséges zenész, Ádám iránt érzett már-már atyai szeretetük különösebb gesztusok és látványos mozdulatok nélküli párbeszédekben tárulnak elénk, amiket – épp a színpadi „mozgalmasság” hiányában és a puritán díszletektől övezett térben – a gyönyörű hangfekvésüknek köszönhetően akár becsukott szemmel is élvezhetünk. Hogy azután ez a „hangjáték” sajátos módon megduplázódjék/megkettőződjék Marton koncepciójában: ugyanis az Ádámra nézve első ránézésre végzetes, Annie és Almády között zajló szerelmi párbeszédet a három férfival egyetemben s a darab történetének megfelelően a néző is csupán hallja, hallgatja. Vagyis a három férfi „rádiójátéknak” is beillő, de látható párbeszédét még egy kihallgatott, láthatatlan párbeszéd is tetézi.
A kastély vékony falai következményeként kialakulófélben lévő botrányt persze így is elénk lehet tárni. Mégis, főleg amiatt, hogy a darab II. felvonásában van szerencsénk őket többet látni, úgy vélem, hogy a néző azzal, hogy az I. felvonásban szemmel nem követheti az Annie-t és Almádyt megformáló színművészek „évődését”, ezzel megfosztatik a jelenet helyzetkomikumából fakadó, sziporkázó színészi játékra lehetőséget adó vizuális élményétől. Láttunk már olyan Játék a kastélyban-t, ahol egy kétosztatú térben ez a párbeszéd is láthatóvá vált, s az addig rendben van, hogy Turai bravúros ötletéből fakadóan – egy darab kvázi próbája keretében – a II. felvonásban úgyis újra elhangzik Annie és Almády párbeszéde, most már vizuális formában is érzékelhető módon, a kettő mégsem ugyanaz. Az I. felvonásbéli dialógus ugyanis a valóság, a valós szerelmi huzavona, a II. felvonásbéli pedig egy megjátszott, „mesterkélt”, Ádám becsületének megmentése érdekében zajló szituáció. S ha jók a színészek – márpedig itt nagyon jók –, azzal, ha láthattuk volna az első párbeszédüket is, épp a két dialógus különbségét, az „ugyanaz, de mégis más”- jellegét érzékelhettük volna a színészi játék distinkcióinak, finom rezdüléseinek formájában.
A „megfosztattatásunk” ellenére azonban a II. felvonásban zajló kvázi próbafolyamat, azaz a klasszikus „színház a színházban”- szituáció némiképp mégis kárpótol bennünket. Mégpedig azzal, ahogy Lukács Sándor Turai „bosszúálló” darabjának megfelelően kiválóan alakítja az eleve csakis vesztes pozícióból induló és a színről is vesztesként távozó „öregecske” férjet. S itt már nemcsak a kommunikáció szintjén, hanem épp a darabba foglalt kimondhatatlanul hosszú francia helység- és tulajdonnevek miatti szenvedését kísérő testbeszédével is. Miközben az Annie-t megtestesítő Tornyi Ildikó játékán érződik: tényleg azért megy bele minden, akár megalázó rendezői instrukcióba, hogy mentse a menthetőt: az Ádámmal való kapcsolatát és a leendő házasságát. Turai mint az „új Sardou” pedig mennybe megy – amihez Benedek Miklós egyébként is tekintélyt parancsoló figurája ismét csak kiváló. Olyannyira, hogy írótársa nagysága és a tehetsége előtt a Gált alakító Fesztbaum Béla is kénytelen meghajolni, a csetlő-botló titkár figuráját játszó Csőre Gáborról nem is beszélve.
Szép, felemelő, a klasszikus szépirodalmi alkotást hűen követő előadás a Vígszínház Játék a kastélyban-ja, azt kell mondjam, hogy a közbeeső, megkettőzött, sajátos hangjáték-jellege ellenére is az.
Az alkotók:
Turai: Benedek Miklós
Gál: Fesztbaum Béla
Ádám: Csapó Attila
Annie: Tornyi Ildikó
Almády: Lukács Sándor
Titkár: Csőre Gábor
Lakáj: Gados Béla
Díszlet:Khell Csörsz
Jelmez: Jánoskúti Márta
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
A rendező munkatársa: Patkós Gergő
Rendező: Marton László
Gyürky Katalin
Hozzászólások