Így jöttem címmel rendezett kerekasztal-beszélgetést november 7-én a Tiszántúli Református Egyházkerület az apákról. A beszélgetést Udvaros Dorottya önálló estje vezette fel, ami után a színésznő Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének, valamint Kustár Zoltán, a Református Hittudományi Egyetem rektorának társaságában mesélt édesapjáról Tóth-Mihala Veronika lelkész moderálása mellett.
Bő egy héttel az esemény előtt kikerült a rendezvény Facebook oldalára a felirat: „Telt ház”. S valóban, csordultig megtelt a Hittudományi Egyetem Díszterme az Így jöttem című beszélgetésre. A két „felvonásra” osztott rendezvényt a Hirdesd az Igét! programsorozat őszi egységeként rendezte meg az egyházkerület. Udvaros Dorottya önálló zenés estjén olyan dalok hangzottak el, amelyek közül több a Majdnem valaki című lemezen is megtalálható; az est létrejöttét többek között e lemez megírása, a Bereményi Gézával és Hrutka Róberttel közös munka inspirálta. Az est forgatókönyve szerint a művésznő visszatekint pályája korábbi szakaszaira, egészen az indulásig. A kezdetektől a máig tartó felidézést a dalok mellett személyes történetek megosztása segítette, így például annak elmesélése, hogy számos kortárs írónak (mások mellett Esterházy Péternek és Nádas Péternek is) feltette levélben azt a kérdést, hogy mi az, amit egy férfi sohasem mondana el egy nőnek. A választ valamennyi megszólított megkerülte…
A Tóth-Mihala Veronika lelkész moderálása mellett lezajlott beszélgetés első kérdése is az emlékezéshez kapcsolódott (amiként voltaképp beszélgetés egésze is): milyen alakot öltenek a résztvevők előtt az édesapáik? Valamennyiük esetében a türelmes, gondoskodó apa képe rajzolódott ki a közönség előtt, aki olyan stabil hátteret biztosított és olyan példát mutatott, amely nélkül alkalmasint egyikük sem futhatta volna be a pályáját. A „gondoskodó” az est egyik kulcsszavának is tekinthető, s a beszélgetés egy későbbi pontján is visszatért, amikor a moderátor a beszélgetőpartnerek istenélményére kérdezett rá. Az apa és az Atya alakja ekkor összekapcsolódni látszott: amiként az apák képesek voltak a gyerekkort – nehézségek közepette is – gondtalanná „varázsolni”, úgy a gondoskodó Istenbe vetett töretlen hit képes a mai nehézségek mellett is biztonságot adni a beszélgetőknek.
Azt est nem nélkülözte a humoros történeteket sem, mi több, a derű és a vidámság áthatotta a Kollégium Dísztermét. Fekete Károly édesapja szintén lelkész volt (Tornyospálcán), s a hozzá kapcsolódó egyik legmaradandóbb kép az apa és az ő szolgálati kerékpárja, amivel a gyerek Fekete Károly csak akkor játszhatott, ha előtte megtanulta az esetleges defektet kijavítani; máskülönben nem kevesebb, mint a lelkészi szolgálat került volna veszélybe. Nem gyakori, hogy egy kerékpár állapotának hitéleti tétje is legyen. Egy másik örökre emlékezetes kép is egy szolgálati eszközhöz kapcsolódik: Fekete Károly édesapja ugyanis hamarabb kapott szolgálati autót, semmint hogy jogosítványa lett volna. Ám amikor utóbbit megszerezte, olyan „üdvözült mosoly” ült ki az arcára, amit a tiszántúli kerület püspöke máig nem tudott elfelejteni.
Kustár Zoltán édesapja sem éppen a lelkipásztorok szokásos képét erősítette a hívekben, amennyiben a derű és a humor mellett állandó eleme volt az életének a szalmakalap és a pipa – ez a viselet nem volt éppen divatban a református lelkészeknél sem akkor, sem ma. Udvaros Dorottya édesapja ma is él, s bár a színházban nem aktív, rendezői-művészi attitűdje azóta sem hagyta el: egy-egy családi vagy baráti vacsora előtt szívesen tart kiselőadást valamely művészről, például Kosztolányiról – akár igénylik ezt a jelenlévők, akár nem.
Kustár Zoltán édesapja Kislétán szolgált, ahol tanítványi kört szervezett maga köré, s havonta egyszer közösen beszélgettek Istenről, hitről, egyházról. Ezek az alkalmak a gyerek Kustárra nagy hatást gyakoroltak, s egy életre szóló útmutatót adtak számára: együtt lenni és az Igével foglalkozó jó érzés.
Tóth-Mihala Veronika azon kérdésére, hogy mi az, amit az apák mindenképpen át szerettek volna adni a jelenlévőknek, Udvaros Dorottya a művészet szeretetét említette, s azt a gondolkodásmódot, amelynek célja, hogy lásson a sorok közé, fedezze fel s értse meg, mi van a mondatok mögött. Ez a fajta „mögé látás” aztán máig meghatározza a színésznő művészi munkáját is. Egy valamire azonban sehogyan sem tudta rávenni az édesapja: a francia nyelv megtanulására.
Fekete Károly a zene és a kultúra szeretetét emelte ki (a püspök ma is játszik az édesapjától örökölt harmóniumon, és bármilyen fáradt is, ma is minden nap olvas), Kustár Zoltán pedig a Szentírással való foglalkozás örömét és fontosságát említette.
Mindhárom résztvevő édesapjában közös, hogy a nekik nyújtott támogatás és biztatás nem jelentett az életükbe történő beleszólást vagy épp az apa akaratának rájuk erőltetését. Ez pedig olyan biztonságot adott nekik, amelyre mind a művészi, mind a lelkészi hivatást építeni lehetett, s építeni lehet ma is.
Uri Dénes Mihály
Fotók: Szirák Sára
Hozzászólások