A debreceni színésznő, Sárközi-Nagy Ilona az Anca Bradu rendezte Orlando című előadásban egy minden szempontból színészt próbáló spirituális időutazáson vesz részt. Óriási változásokra, átváltozásokra, lelki és szellemi, konkrét és átvitt értelmű lemeztelenedésekre, szerepekbe bújásokra van szükség ahhoz, hogy a Virginia Woolf regényéből monodrámává adaptált, elvileg négyszáz évet átfogó és bejáró történetet egy személyben, s másfél óra alatt elénk tudja tárni.
Elvileg négy évszázadot – hangsúlyozom -, hisz ahogyan a regényben sem az évszázadok kronológiája, úgy Anca Bradu rendezésében sem a konkrét időmúlás a fontos, a lényeges. Nem az számít, hogy a 16. vagy a 19. században járunk-e éppen, hanem az, hogy bármely évszázadnak, az adott évszázad bármely évének, hónapjának vagy napjának melyek azok a pillanatai, amelyek megélésre érdemesek, s amelyek hozzátesznek valamit Orlando sorsához. Vagyis amelyek hatása hatványra emelődik a lélekben, s ezáltal élettel, érzelemmel, intellektussal vagy épp irodalommal telítődik.
Ennek megfelelően a színpadon apró, villanásnyi jelenetek sorjáznak, melyek egymással legtöbbször ellentétesek, ám épp ez a szaggatott ellentétekre épülő megoldás adja vissza a leginkább Orlando személyiségének szenvedélyességét. Azét a Sárközi-Nagy Ilona képviselte Orlandóét, akinek valóban az adott pillanat megélése fontos, s az teljesen mindegy, hogy ezalatt a pillanat alatt évszázadokat öregszik-e, vagy csak pillanatokat. Mert ahogy az évszázadok, úgy Anca Bradu adaptációjában igazából Orlando életkora sem számít. Sőt, ebben a kiváló regényinterpretációban az is lényegtelenné válik, hogy Sárközi Orlandója ezt a pillanatot nőként vagy férfiként éli-e meg. Hiszen minden külsőségnek tűnik a főszereplő belső utazásához képest. A női vagy férfi mivoltot szimbolizáló ruhák „hiú külsőségek csupán” – hangzik a dramaturg, Adorján Beáta találó, friss, s a szöveg humorát is visszaadó fordításában -, de tegyük hozzá, hogy gyönyörű külsőségek. A díszlet- és jelmeztervező Mihai Pacurarnak köszönhetően ugyanis a színésznő mind férfi Orlandóként, mind pedig női Orlandóként csodálatos a színpadon. Ám hogy itt mégsem a ruha teszi az embert, mégsem a férfi vagy a nő számít, annak ékes bizonyítéka, hogy Sárközi-Nagy Ilona Orlandója akkor a legszebb, a legkifejezőbb, amikor egyetlen fekete, testhez álló kezes-lábasban van jelen, tökéletes androgünként, hisz ez a ruha engedi láttatni igazán azt a hihetetlen fizikai munkát, erőfeszítést is, amelyet ennek a szerepnek a megformálása a színésznőre rótt. Ebben a ruhában minden egyes mozdulata, kifacsart testtartása – Gemza Péter csodálatos koreográfiájának köszönhetően – még inkább rásegít a telített pillanatai elénk tárásához.
Itt tehát a hatványozott pillanatokat nem a nő, s nem a férfi éli meg, hanem az ember. Az ember, s az ő különböző rétegei. S rétegek alatt – akár a freudi kategóriákat is figyelembe véve – nem a felvett szerepeket értem: nem a feleség-szerepet, nem az anya-szerepet, nem a nagykövet-szerepet, hanem az én különböző élmények hatására kibontakozó oldalait: a szerelem megélésének képességét, s rögtön az ellentétét, a féltékenységét; a magányét, amelynek szintén ott az ellentéte az „egyedüllét elviselhetetlenebb, ha előtte szerelmet vallottak” mondatban s pillanatban. A szerelmestől való elbúcsúzás, megválás átélését; az irodalom és az élet összeegyeztethetetlenségének belül, a lélek mélyén megélt konfliktusát, amelyet a kéziratait elégető, más alkotók műveihez paradox módon viszonyuló, de a Tölgyfa című költeményéhez mindvégig ragaszkodó Orlando egyik legfontosabb énrétege. Az én álomba merülő, tudatalatti rétegét, amely álomnak a szürrealitása már-már az őrülettel határos pillanatokat okoz Orlando életben, ám Sárközi-Nagy „eszelős” szeme még ezt a tébolyult állapotot is rendkívül kifejezően képes átadni. S talán e rétegek ennyire erős jelenléte, „helyzetbe hozása” okozza, hogy az, akihez vagy amihez (lásd irodalom) fűződnek ezek a pillanat-megélések, tényleg olyan, mintha az adott pillanatban ott lenne a színpadon. Sárközi-Nagy Ilona úgy folytat párbeszédet a pillanatok okozóival, hogy úgy érezzük, az adott szituációban egytől egyig ott vannak mellette: szinte látjuk magunk előtt Nick Greene kritikust, az első nagy szerelmét, Szását, aki a darab androgün-jellegének megfelelően nadrágos orosz nő(?), Shelt, a férjet, s az elsőszülött gyermeket, miközben végig egyedül áll a színpadon.
Egyedül, csodálatos videoinstallációkkal, s néhol ugyan harsány, de a jelenethez mégis illő zenei betétekkel megtámogatva. Szó szerint megtámogatva, hiszen Mihai Pacurar Sárközi-Nagy Ilona mögé vetített képei – szimbolikusan, metaforikusan – nemcsak, hogy hangulatában egészítik ki a hatványra emelt pillanatokat, hanem furcsa emberábrázolásaival abban is segítik, hogy ezeket a „párbeszédeket” lefolytassa a rá épp hatást gyakorlókkal. Pacurar képei az ember egyéb rétegeit, oldalait is megvilágítják: az állatcsőrökkel- és fogakkal, gyümölcsarcokkal ábrázolt alakok az ember állati, vad, szenvedélyes, ösztönös oldalát, illetve az arc eltakarásával ismét a nembéli meghatározottság lényegtelenségét erősítik, mutatják.
Ám ezek a rétegek – s Orlando ezt nagyon jól tudja – mind hozzátartoznak az élethez. A nagybetűs ÉLEThez, amelyre a hős mindvégig vágyik, s mindegy, hogy szerető vagy férj társul mellé, az élet marad hangsúlyos. S az irodalom, amely követelné az igazság, az igaz kimondását tőle. Ami a legnehezebb. És az Orlandót játszó Sárközi-Nagy Ilonától ezen az estén azt is megtanuljuk, vagy újra tanuljuk, hogy milyen nehéz, lehetetlen dologra vállalkozik egy szépíró: mindezeket a telített élményeket szavakba önteni, versrímmé faragni lehet ugyan, csak az eredménye kétséges. S itt nem számít sem a Hírnév, sem a Becsvágy, csak az Igazság kimondásának vágya. S Orlando ennek kínját, ennek minden nehézségét is elénk tárja.
Anca Bradu, Sárközi-Nagy Ilona, Mihai Pacurar, Adorján Beáta és Gemza Péter mellett mindenképp dicséret illeti Mezei Szilárdot, aki a darab zenei rétegét teremtette meg. Valójában ők hatan álmodták színpadra Orlandót, s ezúttal az ő rendkívül nehéz vállalkozásuk, az ő adaptációjuk, szavakká és képekké formált élménymegjelenítésük eredményéhez kétség sem fér.
Gyürky Katalin
Hozzászólások