Debrecen, színház. A román rendezőnővel az Orlando című darab premierje kapcsán beszélgettünk.
–Virginia Woolf regénye, az Orlando telített pillanatok sokasága, az élet és a személyiség összetettségének érzékletes megragadása. Amikor hozzányúltál a regény szövegéhez, vagyis amikor a regényt monodrámává adaptáltad, ezekből a pillanatokból és ebből az összetettségből hogyan, mi alapján válogattál?
–Nagyon köszönöm ezt a kérdést, mert a regény és az adaptáció lényegét ragadja meg. Egy ilyen regény adaptálása pontosan abból indul ki, és a nehézségét is az okozza, hogy épp a legfeszültebb, legjelentősebb részeit emeld át egy színházi nyelvbe. Ez volt az első lépés, az első dolog, ami inspirált ebben a munkában. Az adaptációm lépésről lépésre követni kívánja a regény részeit, jelentős mozzanatait: megtartottam a regény mind a hét fejezetét, s minden olyan pillanatát, amely a szereplő belső megnyilatkozásait, a sorsa fontos pillanatait tükrözi. A regény szellemiségét, struktúráját követtem.
-Tehát, ha jól sejtem, ahogyan a regényben, úgy az előadásban sem a linearitás, a kronológia a lényeg…
-Próbáltam az első, számomra meghatározó olvasathoz visszatérni az adaptációkor. Próbáltam megtartani azokat a meglepetéseket, amelyek engem a regény olvasása során értek. S valóban: az évszázadok kronológiája érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább Orlando spirituális ugrásaira figyeltem, a biológiai és spirituális idő közötti paradoxonra, amit Orlando megél.
-A darab képi síkja – Mihai Pacurar munkája – esetleg olyan szöveghelyeket jelenít meg nonverbális eszközökkel, amelyeket szóban, mozdulatokkal, az Orlandót játszó színésznő, Sárközi-Nagy Ilona érzelemvilágával nem lehet visszaadni, vagy inkább ezek erősítését szolgálja?
-Az előadásban négyféle művészi nyelvet használunk. Egy színházi, egy koreográfiai, egy zenei és egy videóinstallációs nyelvet. Mindez együtt teszi ki azt a spirituális utazást, amelyen Orlando végigmegy. Az is az elképzeléseim között szerepelt, hogy több kifejezési szabadságot adjak ennek a négy területnek, azaz szerettem volna, ha az előadásnak vannak olyan független részei, amelyek kizárólag a látványra, a zenére vagy a koreográfiára alapozódnak. De végül is olyan előadás született, amely a szónak szenteli magát, a szót pedig mégiscsak a színész testesíti meg, ezért úgy gondolom, hogy mind a négy nyelv együtt, együttesen a színészi teljesítményt segíti elsősorban.
-Mesélnél a próbafolyamat fázisairól?
-Az előadás létrejöttének legalább három fázisát különíteném el. Az első fázis, főként azért, mert én nem beszélek magyarul, Adorján Beátával, a dramaturg kollégámmal folyt, akivel kiválasztottuk azokat a szövegrészeket, amelyeket feltétlenül szerettem volna az adaptációba. Aztán külön dolgoztunk, mindketten húztunk a szövegből, és itt el kell mondanom, hogy az adaptálás mellett a fordítás is nagy teljesítmény, melyen időközben Beáta dolgozott. Én megszerkesztettem a jelenetsort, követve a regény fő vonalát, valamint figyelembe véve azt, hogyan lehet ezt a történetet színházi eszközökkel elmesélni. Így született a forgatókönyv. A második szakaszban a szövegkönyvön már a színésznővel kezdtünk el dolgozni, a szöveg jelentésrétegein, ritmusán, az időzítéseken munkálkodtunk. Ez nagyon érdekes olvasópróba-fázis volt, mert itt az értelmezés mellett a színházi eszközökre is rátaláltunk. Ezután mindenki félrevonult, a saját kis „laboratóriumában” dolgozott. Majd a harmadik részben elkezdtük a színpadi próbákat: ennek különböző időszakai voltak, volt, hogy csak a koreográfiával dolgoztunk, volt, hogy csak a szöveggel, volt, hogy csak a tartalommal. Idő közben folyamatosan épült, alakult, sőt átalakult az előadás a csapat fejében, mert mi rendkívül érdekes csapat vagyunk: három férfi és három nő dolgoztunk együtt, s és ez a szimmetria lehet, hogy elárul valamit az Orlando nevű szereplőhöz fűződő viszonyunkról, amelyik hat hétig bennünk élt.
-A regény érzelmi intenzitása rendkívül erős. Hogyan lehet ezt az érzelmi intenzitást egyetlen szereplőben, egyetlen személyben összpontosítani, s színpadra állítani? Mennyiben találtál ebben partnerre Sárközi-Nagy Ilonában?
Nagyon örülök annak, hogy Ilonával találkozhattam. Ez az első alkalom, hogy együtt dolgozunk. Ilonában egy végtelenül intelligens, nagyon figyelmes, s legkevésbé hiú színésznővel találkozhattam, aki nem magát helyezi előtérbe, hanem a szöveg szolgálatába állítja magát, az a fontos számára, hogy a szöveg mit akar nekünk elmondani. Ő az a típusú színész, aki a munka során először „kiüríti magát”, majd ezt a kiürített énjét öltözteti fel különböző színekkel, s végül sikerül neki ez a csodálatos metamorfózis. Nagyon hiszek Ilonában, s úgy gondolom, hogy nagyon illik hozzá ez a szerep, ez az előadás.
-A debreceni Csokonai Színházban az Antigoné után ez a második rendezésed. Szerepel a terveid között, hogy hamarosan ismét visszatérsz hozzánk rendezni? Van-e már ezzel kapcsolatban információd számunkra?
-Én minden nap szeretnék visszajönni Debrecenbe, mert nagyon szeretem az itteni színházi csapatot és a vezetőséget is. Azért, mert úgy gondolom, hogy ők az a csapat, akik művészi teljesítményt szeretnének, s számomra nagyon fontos, hogy olyan emberekkel dolgozhassak, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló ízléssel rendelkeznek, mint én, függetlenül attól, hogy más kultúrában élnek. A debreceniekkel meg tudom találni a közös hangot az univerzális művészi nyelvben. Debrecen az én „lelki térképemen” egy nagyon is élő hely, ahová bármikor szívesen visszatérek, de most még konkrét időpontot nem tudok mondani.
Gyürky Katalin
Hozzászólások