Kezdhetném azzal, hogy 2023. szeptembere végén egy újabb, a szerelem témáját körbejáró francia romantikus film került a hazai mozikba. Kezdhetném így is, de hogy nem szívesen teszem, az azért van, mert ez a felvetés azt sugallhatná, mintha a franciák már megint ugyanazt a témát boncolgatnák, sokadjára, ezredjére. Ami ugyan igaz, de csak annyiban állja meg a helyét, hogy ismét a „szívzűrök” körül forog a mondanivaló. Monia Chokri rendező ugyanis A szerelem természete című filmjén keresztül megint talált egy olyan szegmenst ebben a témában, ami egyedivé teszi az alkotását, s amelyik téma éppen ezért ismét képes majd’ két órára odabilincselni a nézőt a moziszékhez.
Monia Chokri filmjében adott egy, az egyetemen művészettörténetet oktató, rendkívül finom, jól szituált hölgy, Sophia (Magalie Lépine Blondeau), aki tíz éve boldog(nak látszó) házasságban él a szintén értelmiségi Xavierrel (Francis-William Rhéaume). Mindketten nagyon elfoglaltak, de odafigyelnek egymásra, s ki sem fogynak a témából, annyi közös gondolatuk van a világról. Csakhogy elég szimptomatikus, hogy külön hálószobában alszanak…

S amikor a férj egy konferencia miatt nem tud kimenni az épp felújítás alatt álló hétvégi házukhoz, hogy felügyelje az ott folyó munkálatokat, az ehhez mit sem konyító Sophia vállalja magára, hogy kilátogat a birtokra. S itt találkozik azzal a felújítást végző Sylvainnel (Pierre-Yves Cardinal), akivel látszólag semmi közös nincs bennük, mégis első látásra olyan testi vágyat éreznek egymás iránt, amit még egyikőjük sem érzett, soha életében.

Az egymás iránt érzett vágyuk erősségét mutatja, hogy képtelenek ellenállni neki, és Sophia rögtön az első alkalommal meg is csalja Sylvainnel a férjét. S ettől kezdve nem is tudnak elszakadni egymástól. Az igencsak pergő események közben a filmrendező tehát az alkotásán keresztül egy össztársadalmi szintű problémát jár körül, mégpedig egy izgalmas sztoriba burkolva, amely végig képes mélyen elgondolkodtatni a nézőt. Lett légyen azt, hogy egy értelmiségi nő és egy szakmunkás férfi – akinek még a nyelvhelyességgel is gondjai akadnak, nemhogy azokkal a könyvekkel, amikkel Sophia körülveszi magát – csak az ösztöneitől vezérelve nyújthat-e, s meddig nyújthat a másiknak boldogságot.
Mi erősebb? A köztük meglévő – elképesztő – kémia (amit a két színész játéka tökéletesen tükröz), vagy a szellemi szint és annak hamar kiütköző különbsége, ami abból a filmben szintén elénk tárt eltérő családmodellből (is) fakad, amely Sophiát rendkívül műveltté, Sylvain-t pedig becsületes, rendes, de meglehetősen egyszerű gondolkodású férfivá nevelte.
A film végig azt sugallja számunkra, hogy az ellentmondás feloldhatatlan.
Hogy vajon egy nő, meg persze egy férfi számára is – bár a film elsősorban Sophia sorsára koncentrál – az ösztönei, vagy az intellektusa-e az erősebb, a fontosabb? Hogy vajon le tudja-e győzni egyik a másikat? Vagy ha nem tudja legyőzni, össze lehet-e – főleg egy partnerrel élve – egyeztetni a két szükségletet? A látszólag elfojthatatlan nemi vágyat és az értelmiségi nő számára szintén létszükségletet jelentő szellemi partnerségre való igényt meg lehet-e találni egy és ugyanazon személyben?

Számos olyan kérdést feszeget tehát Chokri filmje, amely önmagában „megér egy misét”.
Hát még úgy, hogy humort is jócskán csempész a történetbe. A kacagtató jelenetek alapja pedig nem más, mint Sophia és Sylvain igencsak eltérő szó- és nyelvhasználata. A metaforákban gondolkodás és beszélés, valamint a képes beszédből semmit sem értő, ezért azt maximálisan félreértő egyszerű nyelvhasználat közötti kontraszt. Ami az utolsó jelenetek egyikében, a Sophia kijelentette „helyén van a szíved” szófordulatban kulminál. Ám azt, hogy Sylvain mit kezd ezzel a mondattal, s hogy mi lesz a kimondott szavak következménye, annak felfejtését már önökre bízom.
Nem fogják megbánni, ha megnézik A szerelem természete című legújabb francia filmet, és elgondolkodnak rajta.
Gyürky Katalin
Hozzászólások