Földes László vastapsos sikert aratott József Attila verseivel Debrecenben.
1945. február 13-án született Újpesten. Kossuth-díjas bluesénekes, dalszerző, előadóművész. Zaklatott gyermekkora után 18 évesen elköltözött otthonról, s noha ma már szerető családja körében él, azóta sem szűnt meg vándornak, csavargónak lenni. Bölcsészként végzett, tanított középiskolában, egészen addig, míg a zene magába nem szippantotta. A korai vendégszereplések után egy 1976-os zágrábi Rolling Stones-koncerten határozta el, hogy megalapítja saját zenekarát, a Hobo Blues Band-et, amely a műfaj egyik legmeghatározóbb bandája lett pár éven belül. 2011-ben feloszlatta a HBB-t, de azóta is lemezeket ad ki, koncertezik, mellette számtalan műfajú esteket ad, akár a Doors, Tom Waits, Bob Dylan vagy a „Gördülő Kövek” dalaiból, Faludy György, Ady Endre, Vlagyimir Viszockiji vagy éppen József Attila verseiből – a teljesség igénye nélkül.
Csütörtökön este utóbbi költő sorait adta elő – ez volt az 1040. József Attila műveiből összeállított estje! – elementárisan, hidegrázósan és meghatóan a debreceni Déri Múzeumban. Ő Földes László, vagy ahogyan mindenki ismeri, s ő maga is szereti, ha szólítják: Hobo.
A művész az előadás és a közös fotózással fűszerezett dedikálás után készséggel adott interjút a HajduPressnek. A tegeződésért elnézést, de Hobóval ez magától értődő volt.
Kedves Hobo, áruld el, honnan ez a mérhetetlen vitalitás benned ennyi idősen is!
Gyönyörű családom van, tőlük kapom a legtöbbet. Emellett nem arról beszélek, hogy milyen sok szeretetet kapok, hanem milyen minőségűt. Ez döbbenetes. Olyan történeteim vannak arról, amiket az emberek mondanak vagy tesznek, amelyeket felidézve vicsorognom kell, hogy ne fakadjak sírva. Ez engem teljesen felkészületlenül ér, mert én csak pávatollakat dugdosok a fenekembe és mutogatom magam. Nem tudom, ennek a felém áradó szeretetnek mi a kiváltója, de én nem magammal foglalkozom, hanem azzal, amit csinálok. Úgy gondolom, azért tudtam ennyi éven át talpon maradni.
Fotó: Freyja Martis
Mindig központi szerepe volt pályafutásod során a mestereidnek, hiszen nem titok, mennyi mindent jelent számodra mondjuk Jim Morrison, Mick Jagger, Bob Dylan, Allen Ginsberg vagy épp József Attila.
Igen, és még sorolhatnánk. Tőlük lehet tanulni, ha pedig a zenét vesszük, akkor az ember az elején utánozni akar valakit, s annak hatására kezd el játszani. Ahogyan a kezdetekkor a Rolling Stones dalait fordítottam le és énekeltem magyarul, illetve írtam róluk egy könyvet. Nem lehet pontosan meghatározni a mesterek szerepét egy ember életében. Nekem az a kötelességem, hogy amit tőlük kaptam, adjam tovább. S a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag a saját dolgaimat is hozzátehetem. De ha az ember csak azt továbbadja, amit kapott, már az sem kis dolog, én meg hát… Van egy ilyen dalom, nem tudom, ismered-e, a Blues Jim Morrisonnak című, abban van a végén a refrénben: „Hűséges vagyok, hát nevetséges/az ismeretlen szövetséges”. Így gondolkodom erről.
Az előadás végén elmondtad, hogyan és milyen életszakaszodban érintett meg József Attila költészete. Miért van az, hogy száz év elteltével is ennyire igazak és aktuálisak a sorai?
Vannak ilyen zsenik, mint Jézus Krisztus vagy Shakespeare vagy Bach, vagy Fellini vagy József Attila. Hihetetlen őket megismerni és elmélyedni bennük. József Attila verseit rettenetesen keményen be kell gyakorolni, hogy ha álmomból felébredek is mondani tudjam. Azért, hogy amikor előadom, ne kelljen figyelnem a szöveget. Ez olyan, mint a zene. Ha valaki gitáros, és kíséri az énekest, s van két periódusnyi szólója, amelyben improvizál a harmónián belül. Tehát az én szempontomból József Attila versei – ne értsd félre – azért könnyűek, mert magukba szívnak. Olyan erős hatással van rám, hogy én már nem is vagyok a színpadon, hanem azt próbálom megélni és tovább adni, amit nekem jelent. Ez azt jelenti, hogy hihetelen alázat és szorgalom kell ehhez, hiszen a tehetségtelenséget csak a szorgalom pótolhatja valamennyire. De ha az ember nagyon belemegy, akkor a magáévá tudja tenni a műveket. Néger bluest, vagy Rolling Stones-t, Tom Waits-et, Bob Dylant, Doorsot sem úgy énekelek, ahogyan az eredeti megszólal. Egyrészt magyarul, ami már kizárja ezt, másrészt nem abban a stílusban, ahogyan ők írták, hanem ahogyan én gondolom, érzem. Mert legalább annyira fontos, hogy mit érez az előadó, mint az, hogy mit gondol. Szoktam is mondani, hogy Rolling Stones-ot vagy Doorst jobban szeretek játszani, mint a saját számaimat, mert én ezeken a zenészeken nőttem fel, még a Hobo Blues Band előtt. Aztán elkezdtünk saját dalokat írni, ez a mai napig tart, de nem hagytam el a mestereimet. Nemrég voltam a Művészetek Völgyében, ahol volt egy Bob Dylan-, egy Tom Waits-, egy József Attila-, egy Rolling Stones- és egy Doors-estem is.
Fotó: Déri Múzeum
Hogyan látod a művészet, azon belül a költészet és a zene jövőjét?
Az egész világban egy hihetetlen tönkremenési folyamat zajlik, a természet pusztulásától kezdve a társadalmi mozgásokig. A bankárvilág, az internet, a Facebook, a kommentelés olyan dolgokat szabadított fel, melyek eltávolítják a felnövekvő nemzedéket az olvasástól, a kultúrában való elmélyedéstől. Hálistennek nekem megmaradt a közönségem, egy emberrel sincsenek kevesebben egy-egy ilyen előadáson, mint korábban a Hobo Blues Band-en, pedig rengeteg mindent csinálok, amit magam választok meg. Nem érek rá arra figyelni, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben. Amiért szomorú vagyok, hogy azok a zenészek, akikkel együtt játszottam a HBB-ben vagy azt követően, azok szinte semmi olyasmit nem tudtak alkotni, amit annak idején közösen csináltunk. Pedig vártam ezt, mert nagyon nagy nevekről van szó, de csak a kerrierjüket akarják meghosszabbítani, ami egyébként meg tökéletesen érthető, mert ebben a borzalmas sebességgel romló zenei világban is megpróbálnak megmaradni. Nem hiszem, hogy azért bármelyikükre haragudni kellene, mert hetevenéves korában nosztalgiázik, örülni kell, hogy még játszik.
Bezzeg egy 78 éves, mint te…
Az más, én ilyen „out of order”, rendhagyó vagyok ebből a szempontból.
– Tamás Nándor –
Borítókép: Hobo/Facebook
Hozzászólások