A beharangozója alapján simán elmehetne kommersz irányba a 2023. március 30-ától a hazai mozikba kerülő Talán igent mondok című amerikai film. Ám szerencsére nem ezt teszi, és ennek több oka is van. A Michael Jacobs írta és rendezte vígjáték vetítésén jártunk.
A film ugyanis alapulhatna az amerikai vígjátékok megszokott sablonja szerint: ahol egy családi összejövetel kapcsán alakul ki kisebb-nagyobb botrány, kellemetlenség vagy a házasulandó pár, vagy a szüleik között. Jól emlékszünk ebből a szempontból A nagy nap című filmre, ahol Diane Keaton és Susan Sarandon játszotta a „régi” és az „új” arát akkor, amikor közös férjük, Don fia házasodni kívánt.
S amikor megláttam a stáblistát, hogy ez a két hölgy ismét főszerepet kapott egy olyan sztoriban, amely egy fiatal pár leendő esküvője körül ígér bonyodalmakat, megijedtem.
Megijedtem, hogy a könnyed szórakoztatáson túl – ami persze jólesik néha az embernek – itt sem kapok majd mást ennek a másfél órás filmnek a keretében.
Aztán – rögtön az első pár képkocka után – kellemesen csalódtam. Mert mintha a két, egyébként kiváló színésznő is azonnal érezte volna: itt azért komolyabb a tét, mint A nagy nap című film esetében. S ez azért is lehetséges, mert hozzájuk két olyan remek férfiszínész partner érkezik – Richard Gere és William H. Macy személyében -, akik a fajsúlyos jelenlétükkel azonnal további biztosítékaivá válnak az igényes és mély mondanivalóval telített szórakoztatásnak.
Azt írtam az imént, hogy két férfiszínész érkezik hozzájuk, de pontosítanék: inkább melléjük érkezik, mégpedig úgy, hogy kezdetben nem tudjuk, hogy ki kihez tartozik. Csak két párt látunk – Monicát és Howardot, akik épp szakítófélben vannak, és egy másikat, Grace-t és Samet, akik épp összejövőfélben –, és még nem is sejtjük, hogy ők bizony „keresztbe” csalják meg a házastársukat egymással.
Mindeközben megismerkedünk egy fiatal párral is: Allennel (Luke Bracey) és Michellel (Emma Roberts), akik épp összezördülnek, és a lány ultimátumot ad a fiúnak: egy napja van dönteni, hogy elveszi-e őt feleségül, s ha úgy dönt, hogy nem, akkor köztük mindennek vége. S a két fiatal egy napos szakításával – amikor nagy duzzogva mindkettő hazamegy a szülői házba – döbbenünk rá, hogy ki kinek a házastársa igazából, és hogy Sam és Monica fia Allen, Grace és Howard lánya pedig Michelle.
Attól féltem, hogy amikor a ki kihez tartozik? kérdése eldől és a néző előtt lelepleződik, innentől tényleg átmegyünk „gagyiba”.
De szerencsére ez a filmnek ezen a pontján se történik meg. Mégpedig azért nem, mert addig, amíg a fiatalok úgy döntenek, hogy egy vacsora erejéig „összeeresztik” a szüleiket, hátha ez segít a döntésük meghozatalában, már olyan párbeszédek hangzanak el a két „szerelmi légyott” alatt, majd pedig onnan hazatérve a két házaspár között, ami a házasságok és együttélések legmélyebb bugyraiba enged bepillantást. Ezekből az egymás hosszú távon való elviselése nehézségeiről, az egymás iránti lángolás kihunyásával az intimitás megtartásának szinte lehetetlen mivoltáról, egymás kölcsönös megbecsüléséről vagy épp annak hiányáról, a kommunikáció megszűnte okozta bonyodalmakról értesülünk. Azaz csupa olyan dologról, ami a házasulandó fiatalokat is foglalkoztatja.
Ez esetben főleg Allent, aki épp azért hezitál megkérni Michelle kezét, mert a saját szemével látta kiüresedni a szülei házasságát. Ezért nem sok értelmét látja a frigynek. Számára tehát olyan „görbe” tükör a szülei élete, amibe ő maga fél belenézni – és belevágni. Ezzel szemben Michelle optimistább – pedig az ő szülei példája se sokkal jobb –, ő mégis hisz abban, hogy ha megtaláltad életed szerelmét, akkor képes vagy egy életen át szeretni őt. Minden eljövendő nehézség ellenére. Rá tehát egészen másképp hat az, amit a szülei életéből meglátott és megsejtett.
A film így mindenféle ócska közhelyet elkerülve komoly kérdéseket érint, köztük a szülői minta problematikáját is feszegeti, és a zseniális színészi játéknak hála mindezt igen hitelesen teszi.
Ami még a film végén is visszahat a sztorira is: végül mindhárom pár megtalálja a megoldást a maga számára – azt nem árulom el, hogy melyik hogyan dönt közülük –, azt viszont igen, hogy az átütő színészi jelenlétnek hála olyan finom módszerekkel igyekeznek meggyőzni egymást, ami párját ritkítja.
Semmi ordibálás, semmi tányérdobálás. Csak finom, árnyalt beszélgetések. Olyanok, amelyek már-már nem is filmvászonra, hanem sokkal inkább egy stúdiószínház intim játszóhelyére illenének. És ezek a dialógusok azok, ami a harsány világunk ellenpontjaiként önmagukban rendkívül megnyugtatók és szívet melengetők.
Jól járnak tehát, ha ellátogatnak erre az amerikai vígjátékra. Ami – talán a soraimból is kiderült – sokkal több egy szórakoztató komédiánál.
Gyürky Katalin
Hozzászólások