Bár a magyar filmgyártás nem túl erős a sci-fi műfaja terén, amikor mégis erre adja a fejét, meglepő eredményeket képes produkálni. A 2023. április elején mozikba kerülő disztópia, az animációs technikával megalkotott Műanyag égbolt kiváló példa erre. Mégpedig azért, mert a rendezői, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta nemcsak a látványvilág terén alkottak maradandót, hanem képesek voltak egy jövőbéli, száz év múlva bekövetkező, elvileg embertelen világot úgy ábrázolni, hogy az abban élők komoly morális dilemmákat is megélnek. Azaz megtartják az embert és az emberit az embertelenségben.
A rendezőpáros filmje éppen száz évvel későbbre, 2123-ba repít bennünket, abba a korszakba, amely sajnos nem csak egy disztópia körülményeinek lefestésére alkalmas, hanem a már most állandóan pedzegetett klímakatasztrófa egyik lehetséges forgatókönyvéül is szolgálhat. Ilyen értelemben az alkotók a sci-fi műfaján és az ehhez alkalmazott rotoszkóp-technikán keresztül (amikor is a színészekkel élőszereplős jeleneteket forgattak, és ezekre készítettek animációt, amit 3D-s környezetbe helyeztek) gyakorlatilag figyelmeztetik a nézőket:
a filmben ábrázolt holdbéli táj, ahol már nincsenek sem növények, sem állatok, csak kráterszerű lyukak tátonganak az egykor lakott területek helyén, ha nem lépünk valami minden eddiginél gyorsabbat és radikálisabbat, itt kopogtat az ajtónkon.

És akkor tényleg nagyon hamar bekövetkezik a történet emberi életkilátásokra vonatkozó része: Budapestnek már csak a fele élhető, az is egy búra alá van helyezve, ahol az emberek mindössze ötven évet kapnak, mert ennek leteltével fel kell áldozniuk magukat a következő generációk túlélése érdekében. Ötven éves korukban meg kell szűnniük embernek lenni, hogy a szervezetükbe egy különleges magot ültetve idővel kifejlett fák legyenek – és így szolgáljanak táplálékul az utódaik számára.
A Műanyag égbolt – ha „csak” ezt a folyamatot ábrázolná, azaz rámutatna arra, hogy mi lesz a következménye annak, ha végleg feléljük magunk körül a természetet – már megérte volna a belefektetett pénzt és energiát. Mindezt azonban egy olyan romantikus, ugyanakkor mély erkölcsi töltettel bíró sztorival spékeli meg, ami legalább annyira értékes, és véleményem szerint még érdekfeszítőbb része a filmnek. Főhőseink egy fiatal pár: a harminckét éves Nóra és a huszonnyolc éves Stefán, akik kisfiukat, Tomit elvesztvén mély lelki válságon mennek keresztül.

Kettejük közül Nóra annyira nehezen viseli a velük történteket, hogy úgy dönt: idő előtt – tehát jóval az ötven éves kora előtt – beültetteti magába az őt fává változtató magot, tehát, a film szerint száz év múlva esedékes viszonyoknak megfelelően öngyilkosságot követ el. A beültetés tényével szembesülve a férje, a pszichológus Stefán – épp amiatt, mert a foglalkozásánál fogva vannak bizonyos kapcsolatai azzal a teleppel, ahová a beültetetteket szállítják, hogy ott „kicsírázzanak” – elhatározza, hogy utánamegy a feleségének, és megakadályozza azt, hogy ily módon végezzen magával.

Ettől kezdve a film egyfelől egyfajta road movie a jövőben: utazás a holdbéli tájon a telepre, majd onnan egy Granum nevű helyre, ahol a növénnyé válás procedúráját kigondoló professzor él: az a tudós, aki képes lenne Nórából a még benne ki nem csírázott magot kiműteni, azaz őt emberré visszaváltoztatni. Az utazás azonban csak keret: kerete annak a romantikával átszőtt morális szálnak, ami végighúzódik a filmen, és ami akár ma is játszódhatna.

Ez pedig annak a boncolgatása, hogy Nóra döntése, hogy kilép az életből, vajon mennyire csak őrá tartozik? Hogy vajon mennyire önző lépés egy „öngyilkosság” elkövetése, mennyire a másik fél, jelen esetben a férj érzéseinek semmibe vétele?
A másik oldalról pedig vajon mennyire erkölcsös Stefán tette, aki – szintén önzésből – nem hajlandó tiszteletben tartani Nóra döntését, és őt az akarata ellenére szeretné itt tartani maga mellett, a nem mellesleg kihalófélben lévő Földön. Ugyanakkor a Granumon megismert professzor tudományos döntései – amelyek következményeképp az ötven éves korig élés törvénye létezik – szintén jócskán megkérdőjeleződnek morális értelemben.

Ahhoz persze, hogy ezek a kérdések ennyire élesen merülhessenek fel a filmben, olyan nagyszerű színészekre is szükség volt, akik még így, animációs „formájukban” is átütőt tudnak alakítani. Nos, a rendezők a szereplők kiválasztása terén sem végeztek kontármunkát, hiszen a hazai, a filmvásznon is bizonyított színészeink krémjét válogatták össze ehhez az animációhoz. A házaspárt alakító Szamosi Zsófia és Keresztes Tamás mellett ugyanis Hegedűs D. Géza, Schell Judit, Znamenák István, Patkós Márton játssza a főbb szerepeket, akiknek, ha az animáció miatt a sziluettjük nem is mindig éles – bár jól felismerhető és kivehető –, az egytől egyig jellegzetes hangjuk önmagában biztosítja az általuk megformált karakter hitelességét.
A film tehát attól (is) megható, hogy rávilágít: egy embertelen tájon is maradnak, maradhatnak még az emberekben érzések. A szerelem, a ragaszkodás, a másik miatti aggódás és persze az önzés oda is elkíséri a homo sapienst.
Az alkotás így a klímakatasztrófán keresztül világít rá és ad új értelmet az idén kétszáz éve született Petőfi Sándor „fa leszek, ha fának vagy virága” verssorának.
Ezzel figyelmeztet, hogy amíg valamilyen formában, és bármilyen körülmények között, de mégiscsak létezni fog ember a Földön, van, ami nem változik. Ez pedig nem más, mint a szerelem egyszerre rendkívül önző és mérhetetlenül önzetlen természete.
Javaslom tehát, hogy ne hagyják ki ezt a minden szempontból különleges filmet. A debreceni Apolló moziban a napokban vetítik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások