Megkockáztatva, hogy kisebbségben leszek a véleményemmel, én egyértelműen áldatlan állapotnak nevezném, ha alapvetően otthonról kellene dolgoznom. Pedig nem is olyan rég, körülbelül egy éve, – mikor a koronavírus kéretlen lakberendező módjára elkezdte újratervezni az életterünket, és vele szinte az egész életünket, beleértve a munkarendünket is – még teljesen más állásponton voltam az otthonról való munkavégzés kapcsán.
Volt idő, amikor én is az otthonról dolgozók menő és elit köréhez szerettem volna tartozni. Ó, mily kegyetlen az élet, hogy ez nekem nem adatik meg! – siránkoztam, mivel az akkori munkahelyemen ez nem volt opció, a munkaköröm hiába is tette volna ezt lehetővé. Egészen mostanáig nem is gondoltam bele akkori vágyam lélektani okába és hátterébe. Pedig a válasz elég egyértelmű: nem szerettem a munkahelyem, és a főnökömmel vagy a kollégáim többségével – konfliktusok nélkül – sem fogtunk azonos frekvenciát. Éppen ezért volt csábító a távmunka, mert nem kellett napi nyolc órát (adott esetben többet) egymásra utalva, együtt töltenünk.
Később aztán váltottam, és nem csak munkahelyet, hanem szemléletet is. Idővel azon kaptam magam, hogy már amiatt aggodalmaskodok: mi lesz, ha a járványhelyzet okán, elrendelik az otthoni munkavégzést? Felidéztem milyen volt, amikor két hétig otthonról kellett dolgoznom, mert kontakt emberként karanténba kerültem. Ahogy egyik szobából, székből ültem a másikba, gyakorlatilag elszigetelve mindenkitől, (messenger, telefonos kapcsolattartás nem ugyanaz) úgymond a partvonalról bedolgozva. Ekkor tudatosult bennem, hogy
alapvetően három tényező határozza meg áldás vagy átok-e számunkra a home office:
- a feladatkörünk végezhető e egyáltalán távmunkában
- milyen a közeg, amiben dolgozunk: a munkáltatónkkal és a kollégáinkkal való viszony
- a személyiségünk: extrovertáltak vagy introvertáltak vagyunk, egyedül vagy csapatban szeretünk/tudunk dolgozni
Nem állítom, hogy a home office kontra iroda kérdéskörben örökké az utóbbit fogom preferálni. Csupán kívánni szeretném magamnak ezt, mert az azt jelenti: örömmel megyek be arra a helyre, ahol a napom nagy részét töltöm, és nem a vánszorgó órát lesem, hogy vajon mikor lesz már vége a munkaidőnek. Mert ezt az érzést is jól ismerem. Szóval azt gondolom, a home office egy jó alternatíva, és bizonyára sokan vannak, akik csak így szeretnének, vagy csak így tudnak dolgozni. Én az a fajta típus vagyok, akinek hiányozna a személyes kontakt, az együtt alkotás folyamata, a láthatatlan de érezhető energia, ami egy irányba mozgat egy közösséget, akinek tagjai tisztelik és kedvelik egymást. Akik hasonló szemléletükkel egy közös nevezőt, egy biztos alapot nyújtanak, különbözőségükkel pedig inspirálnak és akár új távlatokat nyitnak egymásnak. Ahol új impulzusok érnek, ha kell egy asztalnyi távolságra van a segítség, és ahova reggelente – még ha fáradtan is – de őszinte mosollyal lépek be. Ez az adalék hiányozna nekem a home office-ból, aminek aláírom vannak mókás előnyei is.
Sokszor sok helyen megírták már, hogy a home office lesz a jövő, és hogy a koronavírus csupán felgyorsította, a majdból a mostba emelte ezt a globális méretű szemléletváltást, amely eddig többnyire gyerekcipőben járt.
És hogy végső soron kik a szerencsések? Azok, akik otthonról dolgoznak, vagy akik minden nap bejárnak a munkahelyükre? Azt hiszem azok, akik választhatnak. Akiknek lehetőségük van arra, hogy eldöntsék: melyik az a közeg, ami építi őket, ahol jól érzik magukat, és ahol a leghatékonyabban tudják végezni feladataikat, hivatásukat.
Hozzászólások