Szente Vajk Legénybúcsú című vígjátékát december tizenegyedikén láthatta először a közönség a mozivásznakon. A rendező a történetet kezdetben színdarabnak szánta, majd felismerve, hogy a cselekmény bőven kitöltené a másfél órás játékidőt, ötletét filmmé alakította.
A Legénybúcsú százöt percben meséli el két fiatal orvos kalandos hétvégéjét, melynek során a békés hegyi túrából kishíján rablásba torkolló kaotikus ünneplés lesz. A függetlenségét búcsúztató Simont Fehér Tibor testesíti meg, aki a film egészében hűen alakítja a nagy nap előtti kikapcsolódásra vágyó laza fiatal szerepét. Simon a házasságot ijesztő kötöttségként képzeli el, ezért utoljára olyannyira meg akarja élni a szabadságát, hogy még partidrogokat is kipróbál. Az Ember Márk alakította Alex bár Simon legjobb barátja, személyisége mégis nagyban eltér az övétől. Alex igazi felelősségteljes orvos, aki mindvégig igyekszik óva inteni Simont a vakmerő döntések lehetséges következményei miatt. Ember Márk színészi tehetségét a Legénybúcsúban is megmutatja, azonban érezhetően kevésbé komfortos számára a legutóbbi alakításaitól eltérő ártatlan, jóhiszemű férfi szerepe. A luxus hotelszobában óvatosan lépkedő orvosban a néző időnként felfedezheti a Hogyan tudnék élni nélküled-ből ismert fiatal zenész arckifejezéseit és mozdulatait.
Szente Vajk filmjében a női karakterek legalább olyan fontos szerepet kapnak, mint a központban lévő orvospáros, ugyanis valójában Candy (Kárpáti Rebeka) és Mona (Törőcsik Franciska) felbukkanása hoz fordulatokat a cselekményben. A Simon és Alex között felfedezhető ellentét tükröződik Candy és Mona összevetésében is, hiszen Candy a helytelen, Mona pedig a helyes döntéseket testesíti meg. Ezt bizonyítja, hogy Candy színrelépésével a történetszálak hirtelen összegabalyodnak, mikor azonban Mona a legénybúcsú helyszínére – a luxus hotelbe érkezik, lassan megoldódnak a konfliktusok. A színésznők alakítása kiemelendő, főként Kárpáti Rebekáé, aki bár mindössze néhány filmszerepet tudhat maga mögött, mégis tökéletesen játssza a kezdetben ártatlannak tűnő, ám ravasz főgonosz szerepét. Az arcjátéka annyira hiteles, hogy a nézőben a tetőpontig fel sem merül, hogy Candy, a híres színésznő igazából körözött bűnöző.
Ha tehát Szente Vajk új filmjének gyenge pontját keressük, azt semmiképp sem a színészi játékban, hanem inkább a cselekmény építkezésének hiányában és az erkölcsi határok feszegetésében találhatjuk meg. A Legénybúcsúval tovább bővült a káoszba fulladó magyar vígjátékok listája. Ahogyan azt például a 2019 -es Kölcsönlakásban is tapasztalhattuk, ahelyett, hogy a film ízléses poénokkal próbálná fenntartani a néző figyelmét, folyamatosan újabb szereplőket von be, akik semmit sem adnak hozzá a történethez. Ilyen például Simon eltitikolt fia, kinek létezéséről csak a film utolsó harmadában értesülünk. A gyermek szerepeltetése pont annyira volt felesleges, mint a Csonka András által alakított hoteligazgató, vagy a vőlegény-jelölt színrevitele, kiknek klisés megszólalásai csak elvesznek a vígjáték hatásosságából. A szálak teljes káoszhoz elvezető összekuszálása vagy az ironikus hangnem alkalmazása akár működő humorforrás is lehetne, de nem egy olyan környezetben, ahol szinte minden tizedik percben mások megalázásával próbálnak szórakoztatni.
A kellemetlen helyzetek sora rögtön a film elején kezdődik, amikor a fiatal orvosok megkínálják Candyt az eredetileg saját használatra csempészett drogokból, ettől öntudatlan állapotba kerül, így a játékidő egyharmadában az alulöltözött színésznőt zsákként cipelik. A megaláztatás másik példája a Jankovics Anna által alakított túlsúlyos rendőrnő folyamatos gúnyolása. Ide sorolható Mona hitegetése és átverése is –az a néhány jelenet, melyekben ahelyett, hogy Simon szembenézne szórakozása következményeivel, megpróbálja elhitetni leendő feleségével, hogy a helyzet valójában nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik, és ad neki néhány szemet a Candyn is alkalmazott tablettákból, hogy míg megoldódik a baj, öntudatlan állapotba kerüljön. Bár talán kevésbé sarkalatos példa, de megalázóak a Dóra Béla által alakított vőlegény-jelölt jelenetei is, hiszen ezekben a film egy gyenge értelmi képességű ember kínos pillanataiból kíván viccet csinálni.
A vígjátékok esetében gyakran merül fel a kérdés, miszerint érdemes-e erkölcsi határok feszegetéséről, és megaláztatásról beszélni, miközben a műfaj lényege éppen abban rejlik, hogy minden apróságból poént farag. Fontos azonban látni, hogy jó és rossz, ízléses és ízléstelen poén között bőven van különbség, és ha egy vígjáték szórakoztatni akar, azt kevésbé sértő módon is megteheti. A rengeteg megbicsaklott poén mellett elvétve a Legénybúcsúban is találhatunk néhány jó megvalósulást, ezt példázzák akár a papnak álcázott nyomozó, vagy a minden pénzét elpókerező, kétségbeesett Simon jelenetei is.
A vígjáték a legfontosabb elemeken – a cselekményen és a humorosságon kívül tulajdonképpen mindent jól alkalmazott, hiszen a színészi játékon túl az operatőri munka, a vágás, és a filmzene is dicséretet érdemel. A film képi világa érdekes és változatos, így, ha a történet nem is, a luxushotel modernsége a vidékies csárda szépsége, vagy a kaszinó és a széfszoba valósághű megjelenítése mindenképp leköti a néző figyelmét, a vágások és a közelképek gyakori alkalmazása pedig olykor egészen drámaivá teszi az egyébként kiszámítható cselekményt. A filmzene is javít a vígjáték egysíkúságán; a Juhász Levente szerezte Védőháló című pop dal például tökéletesen illeszkedik a Legénybúcsú könnyed hangulatához.
Mindent összevetve Szente Vajk legújabb rendezése nem tartozik a nézhetetlen alkotások közé. Az ismert színészek szerepeltetése biztosítja a nézők kíváncsiságát, de azt is, hogy ne szörnyű élményekkel térjenek haza a moziból. Aki olyan vígjátékot keres, amin a játékidő egésze alatt jól szórakozik majd, az a Legénybúcsúval vélhetően nem lesz elégedett, de ha van olyan néző, aki kevésbé érzékeny a megaláztatásra, és jobban érdeklik a szép képek, mint egy élvezhető cselekmény, az nem csalódik majd nagyot.
Írta: Dobozi Fanni
Hozzászólások