„Igen nap, amikor 24 órán keresztül a szülők mindenre igen-t kell, hogy mondjanak”. Ezt tuti, hogy valami félőrült találta ki, aki még nem is látott gyereket. De hogy erre egy családi filmet készített a Netflix, számomra hihetetlen.
Nos, Igen nap címmel láthatunk egy vígjátékot, amiben Jennifer Garner a húzónév. Adott egy háromgyerekes család, aminek a menedzselése valljuk be, nem kis feladat. Egyszer el is hangzik a filmben az anyától, miért lett ilyen, amilyen (idegroncs, mindenre nemet mondó szigorú szülő), hisz korábban olyan „jófej” volt. „Szültem három gyereket és életben kellett tartanom őket.”. Nos anyaként én Allison (J.Garner) oldalán állok.
De nézzük a sztorit: Allison és Carlos belefáradtak, hogy mindig NEMET mondanak a gyerekeiknek és kollégáiknak, ezért elhatározzák, hogy IGEN NAPOT rendeznek három gyereküknek, amikor egy teljes napig a gyerekek hozzák a szabályokat. Nem sejthetik, milyen őrületes kalandok várják őket Los Angelesben, amik minden eddiginél közelebb hozzák egymáshoz a családot. Szereplők Jennifer Garner, Edgar Ramírez, Jenna Ortega, Julian Lerner és Everly Carganilla. Forgalmazó: Netflix
A film első képkockáinál már kiderül, hogy ugyanazt a sablon próbálták alkalmazni, amit minden hasonló vígjáték estében, jómódú család, vicces apuka, lázadó tini, extraokos fiú és cuki kislány. Ezzel nekem nincs is bajom, sőt az anya és apa karakterek tulajdonságai is jól ki lettek találva. Apuka a jó zsaru, anyuka a rossz zsaru, apának fogalmi sincs munka után miért nem mehet el edzeni, hiába a hűtőre kimágnesezett lista. A kamaszlány kérésére, hogy elmehet-e arra a bizonyos fesztiválra mi mást mondana az apa, minthogy: – Ha anya elenged…?! Tegye fel a kezét, akinek ismerős. Anyukák, apukák, ti szoktatok ilyet mondani? „Azt csinálod, amit mondok…én vagyok az anyád, nem kell megindokolnom.” Nyilván soha, hisz ez nem trendi. A pozitív gyermeknevelési elvekkel, ami ömlik ránk a neten, ez teljesen szembe megy. Szóval, ha te soha…akkor hagyd abba a filmnézést, mert nem fogod tudni elviselni a sok amerikai baromságot, amivel teletűzdelték (fagyi miatti wc-s jelenet, tömeget összecsődítő tizenéves egy laza paintball szerű csatára, majomért vívott ádáz küzdelem… sorolhatnám).
Nyilván be kellett valahová illeszteni a filmet, (ezért a sablonszerű bugyutaság) de még ennek ellenére is szerethető maradt, mert elhangzik egy-két igazán jó gondolat. Például amikor az anya szóvá teszi miért nem teljes értékű az apa a gyermeknevelés fronton és ez az apa-figura később be is ismeri a hibáit. Vagy, az is ilyen, amikor azt érzékeljük: onnantól kezdve, hogy anya lettél nem vagy semmi más…talán ez is sok sebből vérzik és érdemes megállni, és rápillantani saját magunkra, hogy milyen tulajdonságainkat változtatta meg az anyaság, és hogy vissza tudunk-e találni régi önmagunkhoz. A filmben semmi ilyen filozofikusság nincs, de bennem ezeket a kérdéseket indította el.
A kedvenc jelenetem, amikor a lázadó kamaszlány felteszi a kérdést az autóban: „Én hány éves koromban mehetek egyedül koncertre?” erre a válasz: „Soha!”. Én csak ennyit mondtam a lányomnak, nos, most, hogy ezt megnéztük, neked már ezt a kérdést fel sem kell tenned, tudod a válaszomat. Jót nevettünk ezen (Én, ő nem biztos), de ez után a film után elgondolkodom újra és újra és újra….és újra. Én mit csinálok jól, vagy éppen rosszul?
Hozzászólások