Már nem tudom, hogy is van ez. Hogy számomra Ákos bácsi arca hasonlít a rajzain gyakran látható figurákéra, vagy a zseniális grafikáin köszönnek vissza nekem a mester vonásai – mindenesetre az alkotó egy és oszthatatlan műveivel.
Ez ötlött eszembe, amikor a napokban – nyilván nem először – kiállítást nyitott László Ákos műveiből a Bajcsy-Zsilinszky utcán található Cívis Borbarát Galéria abból az alkalomból, hogy a művész 81 éves lett. Ákos bácsit a galéria vezetője, Kovács István és kollégái, többek között Tamus István lepte meg apró ajándékkal – a járványügyi intézkedések miatt a borozó előtti placcon.
Az idő múlása és a járványhelyzet kéz a kézben mattították le most László Ákos jobbára azért fénylő kedvét, és a meghatottságtól sem tudott először úgy harsogni az ünnepi eseményen, ahogyan megszokhatta tőle egy egész város.
Aztán közénk ült, mint „fehérek közt egy európiai” és mesélni kezdett, bár már nem egy zamatos barna sörrel a kezében. „Eltelt az idő, az az igazság, és ez ellen tehetetlenek vagyunk” – jegyezte meg összetéveszthetetlen baritonján, rezignált arccal.
Ült, és néztük a művészeti élet egyik nagy tanúját, hallgattuk a néhányszor már hallott sutkáit: „Barátom, adtam neked egy jó tanácsot: csak művész ne legyél! Hálistennek, megfogadtad a tanácsomat.”
Ákos bácsi elmesélte, életművét rendszerezi mostanság, több száz mappa várja a számvetést. Mert ha indulnia kell a végső nagy útra, rendben szeretne maga mögött hagyni mindent.
Majd hirtelen újra a múltban találtuk magunkat, ahol a vonaton alsónemű nélkül utazó toulouse-i fruska csupasz szemérmének látványa babonázta meg a mestert, és ahol még az a bizonyos „napi kettő” is megvolt. „Urak, valami van, de mint tudjuk, ez már nem az igazi” – tette hozzá, miközben alkoholmentes itallal koccintott.
A mi szerencsénk, hogy nem csak valami, de valaki van még közöttünk.
Isten éltesse, Ákos bácsi!
(Tamás Nándor)
Hozzászólások