Érzékenyítés: rengeteget hallottunk már erről a kifejezésről. Az elfogadás szót is egyre gyakrabban ismételjük 2020-ban, amikor a társadalom érezhetően nyitni kezdett minden irányba . Mégis szükség van, a mai napig kommunikációra, kérdésekre, tréningekre, előadásokra, hogy ne csak halljuk ezeket a fogalmakat, de a gyakorlatba is át tudjuk ültetni őket. Ma van a Fogyatékos Emberek Világnapja. Papp Szabolccsal, a Nem adom fel Alapítvány szóvivőjével beszélgettünk az esemény kapcsán.
1992.december 3.
A dátum, amikor az ENSZ december 3-át a fogyatékos emberek világnapjává nyilvánítottá.
A jeles esemény célja az volt, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a betegségek, balesetek és katasztrófák következtében hosszan tartó fizikai, értelmi, érzékszervi károsodást szenvedett embertársaink problémáira. Van még egy fontos dátum, ami fontos mérföldkőnek számított az elfogadóbb, élhetőbb társadalom megszületéséhez vezető úton. Az ENSZ Közgyűlése 2006. december 13-án fogadta el a Fogyatékossággal élő személyek Jogairól Szóló Egyezményt, amit hazánk is ratifikált. A benne leírtak szerint a fogyatékkal élő emberek egyenlőek bárki mással, ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoznak rájuk, mint a társadalom bármely tagjára.
Csaknem másfél évtizeddel az egyezmény után sokat fejlődött a világ. Bevallom, az esemény történelmi hátterét 2020-ban olvasgatni kissé furcsa, nehezen tudom belehelyezni magam abba az élethelyzetbe, amikor a fenti jogok érvényesítésén csak az egyezmény segített, hogy azoknak gyakorlása nem volt előtte magától értetődő. A ratifikálással hazánk is rálépett a helyes útra, ami a fejlődéshez vezetett. Hol tartunk most, 14 évvel később? Milyen hiányosságaink vannak, és milyen nehézségekkel kell megküzdeniük a sérült embereknek a mindennapokban? Merünk kérdezni? Tudunk jól segíteni? Hogy állunk akadálymentesítés és foglalkoztatottság terén? A kérdéseinkre Papp Szabolcs, a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője válaszolt.
A NEM ADOM FEL nem pusztán egy szervezet neve, hanem egy lelkület, újfajta megközelítés a szociális területen, amely áthatja csapatunkat- olvasható a szervezet honlapján.
Céljuk, hogy a társadalom hátrányos helyzetű tagjai (fogyatékosággal élő személyek, tanulásban akadályozottak, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok, időskorúak, stb.) higgyenek abban, hogy szükség van a tehetségükre, és ha nem adják fel, képesek lehetnek a sikerre, az értékteremtésre. Ahhoz szeretnék hozzásegíteni Őket, hogy a saját erejüket, tehetségüket megélve, aktív közreműködői, sőt létrehozói legyenek programjaiknak, sajátjuknak, saját teljesítményüknek érezve azokat.
„Hisszük, hogy az Ő küzdelmükben rejlő erkölcsi tőke gazdagíthatja, nemesítheti a társadalmat.”
Az úgynevezett rehabilitációs hozzájárulást azok a cégek kötelesek befizetni, ahol a munkavállalók száma meghaladja a 25 főt, megváltozott munkaképességű dolgozók alkalmazásával azonban ez az összeg csökken, vagy elhagyható. Törvényi háttér biztosítja tehát, hogy a fogyatékkal élő emberek foglalkoztatása egyre nagyobb létszámban valósulhasson meg. Papp Szabolcs szerint tapasztalható, hogy jó úton jár hazánk e téren.
Ezelőtt 14 évvel még nem volt olyan, hogy megváltozott munkaképességű, még nem volt olyan törvény, ami kötelezővé tette bizonyos létszám fölött a foglalkoztatását a fogyatékkal élő embereknek. Főleg a multi cégek azok, akik rájöttek, hogy azért mert valaki megváltozott munkaképességű, még maximálisan ellátja a feladatát. Ez a másik oldalról is nagyon hasznos, hiszen van egy fix munkahely, van hová eljárni dolgozni. Persze ez inkább a nagyobb városokra jellemző.
Hozzátette: vannak olyan munkakörök, amiket távmunkában is lehet végezni és az oktatási rendszer is egyre jobban kezd felkészülni arra, hogy fogyatékkal élő diákok is tudjanak tanulni, tudjanak szakmát vagy diplomát szerzeni. Ráadásul hamar „el is kapkodják” az ilyen munkavállalókat a nagy cégek. Egyre több vállalat kezd rájönni, hogy a fogyatékkal élő egy potenciális munkaerő.
Az akadálymentesítésre vonatkozóan is vannak jogszabályi előírások, mely elsősorban a közintézményekre vonatkozik, de egyre könnyebb a közlekedés is. Korábban a vakok és gyengénlátók tömeg-illetve gyalogos közlekedésével kapcsolatban a Fehér Bot Alapítvány portálunknak elmondta, hogy rengeteg infrastrukturális fejlesztés valósult meg az utóbbi években, ami a mindennapok során nagy könnyebbséget jelent a látássérülteknek. Papp Szabolcs szerint is jó úton halad az akadálymentesítés, példaként említette, hogy
míg ezelőtt 15 évvel 5 munkanappal az utazás előtt meg kellett rendelni a vonatot, hogy egy mozgássérült tudjon vonattal utazni, addig mára ez az idő lerövidült 48-24 órára, ami hatalmas előrelépés.
Az intézményi és foglalkoztatási fejlődés tehát egyértelmű, ahogy a társadalom sérült emberekkel szemben tanúsított nyitottsága is egyre jobban érzékelhető. Mégis szükség van- talán jobban, mint máskor- az érzékenyítésre, minden ma élő generáció körében. A Nem Adom Fel Alapítvány interaktív foglalkozásokon, iskolákban, cégeknél vagy kitelepülések alkalmával szervezett tréningeken igyekszik érzékenyíteni. Papp Szabolcs hangsúlyozta: mindig is elfogadóak és segítőkészek voltak az emberek, mára azonban jobban benne vannak a fogyatékkal élők a köztudatban, több az infomáció, nagyobb a nyitottság.
Vannak régi generációk, akik leéltek 40-50-70 évet olyan közegben, ahol nem igazán volt olyan tapasztalatuk, élményük ami révén kapcsolódhattak volna valamiféle fogyatékossághoz. Ezzel nincsen semmi baj, hisz pont ezáltal nincs is tudásuk, hogy hogy segítsenek, gondolkodhatnak-e abban, hogy lehet egy megváltozott munkaképességű alkalmazottjuk például. Régen nem voltunk ennyire a köztudatban. Akkor is sok fogyatékkal élő személy élt a világon, de nem voltak meg a keretek, hogy dolgozzunk, tömeg közlekedjünk, szórakozóhelyre járjunk. Akkor is elfogadóak voltak az emberek, de mára jobban tudja kezelni a társadalom a fogyatékkal élőket.
Kiemelte, hogy a tréningek alkalmával nem csak azt mutatják meg, hogy a fogyatékkal élők mi mindenre képesek, hanem rajtuk keresztül az emberek ráébredhetnek arra, hogy az önbizalom és az egészség, amivel élnek mennyire fontos. Az, hogy valaki nem él semmilyen sérüléssel, a mindennapok mókuskerekében természetessé redukálódik, sokan elfelejtik, hogy milyen nagy érték van a birtokukban.
A társadalom többsége, ha fogyatékkal élő emberrel találkozik, jellemzően nem mer kérdezni. Nem tudják, hogy tehetik fel a jó kérdést, feltehetik-e egyáltalán. Nem tolakodó, ha valaki problémája felől érdeklődnek? Az, hogy nagy általánosságban a felszínt kapargatják az emberek, vagy félnek segíteni abból adódik Papp Szabolcs szerint, hogy az ember fél a negatív dolgoktól, és igyekszik kikerülni azt.
Persze együtt érzek vele, sajnálom, jó szándékkal vagyok felé, de valahol mégis félünk az érzéstől, hogy mi van ha velem történik ilyesmi, mi van ha én kerülök ilyen helyzetbe. És az emberek nem fognak kérdezni, nem mernek. Ezért is csináljuk az érzékenyítést, mi megyünk a társadalom felé, hiszen a társadalom, ha én nem megyek oda, nem fog tudni megismerni. Az emberek félnek és pont ezért kell beszélni. Itt vagyunk, lehet kérdezni, lehet beszélgetni, hogy tudjuk egymást segíteni.
Az irány jó, sőt egyre jobb, de még mindig hosszú. Fogynak az akadályok, amikkel pár évtizede még szembe kellett néznie a fogyatékkal élőknek. Nőnek a lehetőségek, amik kitágíthatják a világot. Egyre több a kérdés, és egyre hatékonyabb a társadalmi kommunikáció. Sok-sok apró tégla a fal alapjára, ami remélhetőleg magaslatokba vezet. Bevallom, órákig tudtam volna még beszélgetni az alapítvány szóvivőjével, lehetőségekről, álmokról, leküzdött és leküzdendő akadályokról. Utolsó kérdésemben azt kértem tőle, hogy mondjon valamit az embereknek a világnap apropóján. Mindenkinek, élethelyzettől függetlenül.
Az embereknek fel kell ismerni, hogy mindenki értékes, a nehéz helyzetekben pedig soha nem szabad feladni, hisz mindig ott van valaki körülöttem, akiről azt gondolnám, hogy nem is figyel rám, vagy nem tudok segítséget kérni, pedig mégis. Tudok segítséget kérni, de főleg magamon kell elsősorban tudnom segíteni. Az emberek elfelejtenek boldognak lenni. A pillanatnyi boldogságnak élünk, és nem a hosszútávúnak. A boldogtalanság abból fakad, hogy mindig máshoz próbálják mérni magukat, arra fókuszálnak, hogy nekik mi nincs meg, és nem annak örülnek, ami megvan. Nem elégedettnek kell lenni, hanem örülni kell megtanulni. Minden nap tenni kell azért, hogy tudjak örülni.
Ezen az úton együtt lépdel az ép és a fogyatékkal élő, kéz a kézben. A helyzetünk különböző, a boldogságra való képességünk viszont megegyezik. Ez a világnap tökéletes alkalom arra, hogy egy picit áthelyezzük a fókuszt, és a lényeges dolgokra figyeljünk. Köszönöm a beszélgetést!
Hozzászólások