Igazi nyáresti kikapcsolódást nyújt Nicolas Pleskof filmje. Mert bár a címe alapján – Gyilkos party – horrort vagy thrillert is feltételezhetnénk, az alkotás nem más, mint egy jó kis francia vígjáték, benne egy lehengerlő krimiparódiával.
Az alapszituációból valójában egészen másra számíthatunk: adott egy középkorú építész hölgy, Jeanne (Alice Pol), aki a magát zseninek tartó művész édesanyját is kénytelen eltartani, így természetesen minden megbízást elvállal. Bár az anyja megpróbálja megóvni az állandó munka okozta stressztől, Jeanne hajthatatlan: megint nem óhajt pihenni, hanem felkerekedik, hogy ezúttal a Daguerre-család kúriájának felújításába fogjon. A francia felső középosztály sztorija azonban már a kastély felé tartó úton átvált valami egész másba: a megbízó, César (Eddy Mitchell) fia, Théo (Pablo Pauly) kocsival érkezik a kisasszony elé, és amíg a családi birtokhoz érnek, átcsúszunk abba a bizonyos krimiparódiába: amint César meghallgatta Jeanne-t a kastély átalakítására vonatkozó ötleteiről, és már épp megegyeznének, a férfi hirtelen életét veszti.
Ettől kezdve ott vagyunk egy Agatha Christie-remake kellős közepén: megszólal ugyanis egy titokzatos játékmester, aki arra szólítja fel a kastélyban tartózkodókat – köztük a megszeppent Jeanne-t is –, hogy vegyenek részt a játékában, egy háromfordulós vetélkedőben, amelynek során ki kell találniuk, hogy ki ölte meg közülük Césart. Amennyiben e három forduló végére nem jönnek rá, ki a gyilkos, mindenki meghal, de ha kivonják magukat a játék alól, akkor sem ússzák meg élve.
E mindeddig tényleg olyan, mint a Tíz kicsi néger: ahol valaki, egy belső, a helyszínen tartózkodó ember mindenkit eltesz láb alól a sztori végére. Legalábbis azt gondolnánk, hogy itt is ez fog történni. De a rendező zsenijének hála a történet ettől kezdve sokkal inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a családi viszonyokban eligazodjunk: hogy megtudjuk, ki kihez tartozik, ki volt az első felesége Césarnak, ki a második, kik a gyerekei, ki a nővére, és ki a szolgája a házban. S szép lassan kiderül – legalábbis Jeanne azt hiszi, hogy kideríti –, hogy kinek miért állt volna érdekében a ház urával végezni.
César gyilkosa azonban nem kerül elő – nem kerülhet, mert a francia rendező egy újabb briliáns csavarral él. Hátrahagyja az Agatha Christie-sztorit, és a gyilkost – egyben a játékmestert – kereső játék harmadik részében teljesen átrendezi az addig felépített történetét: előkerül, illetve bekerül a kastélyba Jeanne anyja, a holtaknak hittek feltámadnak, s a családtagokról is kiderül, hogy korántsem azok, akiknek Jeanne előtt mutatták magukat.
Mindezt sajátos, többszörös játék a játékban- szituációban tálalva: César ugyanis nem mással, mint játékgyártással foglalkozott, az egész háza az ő gyártotta játékok kitalálásának és kipróbálásának a színhelye, s ebben a „játékkastélyban” indul útjárta az a halálos kimenetelűnek tűnő játékmester- és gyilkoskeresés, amelyről egy idő után kiderül, hogy ez is csak egy játék. Játék Jeanne anyai „megváltása”, terápiája érdekében.
Mindezt remek színészi játékkal megspékelve – ahol a szereplők között ott van például a csodálatos Miou-Miou -, egy ódon, gyönyörű kastélyban forgatott jelenetekkel, humorosan, sőt, kellő iróniával és parodisztikus elemekkel fűszerezve.
Ne hagyják ki tehát Pleskof filmjét, garantálom, hogy remekül fognak szórakozni rajta. A filmet az Apolló mozi vetíti Debrecenben.
Gyürky Katalin
Hozzászólások