Nem annyira hiszek az ezoterikus, misztikus dolgokban, mint kellene. Tudom és elhiszem, hogy érdemes lenne sokkal jobban bízni ezekben, de sajnos néhány sarlatánnak köszönhetően körülbelül ott tart e szektor, mint a mai magyar sajtó.
A fentiek ellenére sem hiszek azonban a véletlenekben és sorsban sem nagyon.
A tegnapi nagyon fontos nap volt az életemben. Nagyon régóta készültem erre napra. Nyitott szívvel, sok tanulással, tiszta fejjel vágtam neki. Tanulni nem volt sok időm, egyáltalán nem volt sok időm, tudtam, hogy a vizsga nehéz: nem álltam jól szerda este.
Amikor viszont csütörtök reggel benyitottam egyetlen gyönyörű gyermekem szobájába, akkor csoda fogadott: alig kilenc hónaposan önállóan felállva leselkedett a babagy végéből. Amikor mosolyra húzta édes kis szájacskáját, attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy ez a nap csakis kiváló lehet, biztos voltam benne, magabiztosan éreztem, hogy ma át fogok menni, a mai nap nagy nap.
Az egész napomat áthatotta ez az érzés, egy körömpiszoknyi helyet sem hagytam a rossznak. Végig az járt a fejemben, hogy ma óriási pillanatot kaptam az élettől, s ezen a csodálatos nyári napon csak jó érhet, csakis jó emberekkel találkozhatok.
S lám, a Jóisten, a sors, a véletlen, egy rendes ember segítő szándéka úgy hozta, hogy példásan megálltam a helyem. Még most sem nagyon hiszem el, de így volt. S azt hiszem, ha nem ezzel a lelkülettel kezdek neki a napnak, akkor most nem erről, s nem így írnék.
Próbáljuk ezt meg gyakrabban, könyörgöm! Csak egy kicsit embernek lenni, csak egy kicsit nem lenézni, eltiporni, lenyomni, lealázni. Sokkal könnyebb lenne így élni, vásárolni, közlekedni, vacsorázni, beszélgetni, eltűrni, megkedvelni, megszeretni a másikat.
Próbáljuk meg, nekünk lesz jobb jobbá lenni.
SKB
Hozzászólások