Aki valaha nézte a Dragon Ball és a Dragon Ball Z sorozatokat, bizonyára találkozott az úgynevezett movie tartalmakkal, amelyek az alapvető formátumokba logikailag nem illenek bele, de mégis érdekes adalékok a karakterek kapcsán. A movie szót szinte szó szerint kell értelmezni: egész estés, jellemzően másfél órát meghaladó történetek, amelyek önálló életet élnek. Ezek többsége 1989 és 1996 között jelent meg, az úgynevezett hőskorban. Szerencsére sok év kihagyás után, 2013-ban úgy döntöttek a készítők, hogy érdemes folytatni a sort és újabb történeteket kreálni.
Érdekes módon épp ez, a Dragon Ball Z: Battle of Gods volt az első, amelyben az eredeti történetet 1984 óta író Akira Toriyama is bevonódott. Ez a típusú újjászületés olyan sikeres volt, hogy a két alap-sorozat után – a Dragon Ball GT 64 epizódját lényégben elfelejtve – 2015-ben megszületett a Dragon Ball Super, ami ott vette fel a fonalat, ahol a Dragon Ball Z véget ért.
A nagy sikerrel folytatódó új széria 2019-ben már kapott egy mozit (Dragon Ball Super: Broly), most pedig megérkezett az újabb különutas történet, a Super Hero.
Több dolog miatt is különleges az új alkotás. Ez az első mű, amely többnyire 3D animációval készült és az eddigi egyetlen, amelyhez köze van a Sony Picutres-nek, így folyamatosan bővül azon országok listája, ahol mozikba is bekerül az animációs film. Ez nagy dolog, ugyanis a korábbi darabok esetében leginkább csak Japánban kapott nagyobb publicitást és vetítéseket egy-egy rész, most azonban a június 11-ei debütálás óta sorra jelenik meg a Super Hero mindenhol és sor még nem ért véget.
Retró, a szó minden értelmében
Hogy spoiler-mentes legyen az írás, így a történet nem kerül bemutatásra, de az elárulható, hogy az alapvető Dragon Ball Z-jegyeket hordozza magában: egy régi ellenség tér vissza, aki csakis azért ellenség, mert Goku megtörte világuralmi terveiket és most itt vannak, készen a bosszúra. Persze mindez a legrosszabbkor jön, mert Goku épp nem tartózkodik otthon (mármint nem a házában, hanem a bolygón), így olyanokra marad a Föld megmentése, akik nem állnak a helyzet magaslatán, de – nagy titkot nem árulva el – mégis kezeli tudják végül a helyzetet.
Szintén visszatér a Gohan-effektus, miszerint egyszerre próbál megfelelni több elvárásnak: hol keményen edz, hol a könyveket bújja. Most ismét szembesül azzal, hogy nem tud jól kijönni a dologból, ha csak az egyiket csinálja. Ez az ő sorsa, amit végleg el kellene fogadnia. De ugye a konfliktusokat nem szereti: ha az edzésre koncentrál, anyja lesz csalódott. Ha kocka lesz belőle, apja és pótapja, Piccolo néz majd rá szúrós tekintettel. De mivel apja a fasorban sincs, így jobban él az anyának való megfelelési kényszer. És ugye jönnek a figyelmeztetések: ez így nem lesz jó, békeidőben eltunyulni balgaság és persze mindez be is igazolódik egyhamar.
Revizionizmus ide vagy oda, jó ez a sztori, csak a tempót nehezen bírni
Tényleg érthető, hogy 99 perces alkotás esetében minden másodpercnek szerepe van, nincs fölösleges idő, azonban így is azt kell mondani, hogy iszonyatos tempóban darálják le a történetet. Ez természetesen a korábbi másik 20 movie-re is vonatkozik, de itt már szinte az az érzetünk, mint a Kötelezők röviden kiadványok esetében: csak a kulcsmomentumokat mutatják meg. Szinte látom magam előtt, ahogyan ez a történet lassan, izgalmasan kibontakozik, ahogy felépülnek a karakterek. Itt azonban erre nincs idő, a mozinézőket szórakoztatni kell: aki nosztalgiázni jött, őt azzal, aki új csatlakozó, őt meg nem lehet untatni holmi építkezéssel. Így a lassan guruló nosztalgiavonat helyett és 1000 km/órával, mágnesvasúton száguldó vonatot kapunk, amely gyorsan megmutatja a tipikus jegyeket: a bosszúhadjárat tökéletes tervébe hiba csúszik, a bolygó megmentése nem megy, ha nincs benne személyes érintettség, ahogyan maximumra tolt energiaszint sincs súlyos érzelmi pofonok nélkül. A főgonosz megérkezéséig van kit ütni-verni, majd amikor befut minden idők leggonoszabb, legaljasabb teremtménye, reménytelinek tűnik minden. Aztán tíz perc múlva már mosolyog mindenki győzelmi mámorában. Mindezt tovább rontja a dramatikus zene teljes hiánya, valamint a rossz helyekre időzített humortöltetek, amelyek inkább besülnek, mint elsülnek.
Piccolo, a központi karakter
A zöld földönkívüli Namek mindig is központi figurája volt a szériáknak. Hellyel-közzel folyamatosan tudja tartani a tempót Goku és Vegeta mellett, de stratégiai gondolkodása, valamint a jó oldalhoz történő csatlakozása révén kiemelt szereplővé vált. Az aktuális filmben ezen oldala erősödik tovább. Többször megtagadja isteni rangját, magát szinte átlagosként próbálja feltüntetni, aki ereje és különleges képességei ellenére manapság inkább Gohan kislánya dadája, valamint Goku hiányában ő tartja leginkább a kapcsolatot Bulmával. Ennek formája is meglepő: míg a Dragon Ball Z sorozatban inkább a telepátia az elsődleges kommuikációs eszköz, addig a Superben már inkább a technológia van a segítségükre – ezzel is emberszerűbbé téve Piccolo karakterét, aki lényegében abszolút főszerepet kapott ebben a filmben.
Gohan, aki Cell legyőzése óta nem tudott komoly eredményt felmutatni
Mármint a csatatéren. Mert hiába lett belőle sikeres kutató, a harcmezőn nem jönnek neki össze a dolgok. Ugyan ezen alkotásban neki is fontos szerepe van, azért igyekeztek megőrizni a ”szerencsétlen Gohan” védjegyet is, amely Cell megölése után került rá és nem tud tőle szabadulni. Ilyen az, amikor valaki több fronton is meg akar felelni a környezetének. Mindig mindenkinek nem tud emberfeletti eredményt produkálni. Úgy tűnik, hogy ez a kereszt már örökre rajra marad, hiába kap kemény beszólásokat első mesterétől.
Goku, hol vagy?
Ugyan nem ez az első olyan harc, ahol Goku nem tud jelen lenni, mégis fontos megjegyezni, hogy ez az első, ahol akár ott is lehetett volna, csak esze ágában nem volt a családja és barátai közelében lenni. Igenis el kell fogadni, hogy a mindenképpen leginkább központi karakter nem valami tökéletes főhős: önző, szinte mindig is az volt. Túl sokat volt egyedül gyermekkorában ahhoz, hogy olyan szinten tudjon kötődni bárkihez is, hogy mellette legyen mindig. Ahogyan fejlődött a karakter, egyre inkább kirajzolódtak ismeretlen gyökerei, miszerint egy harcos faj a családja, ahol érzelgősség a lista végén áll, sírni pedig csak haldokolva szabad vagy talán még akkor sem. Ahogyan Vegeta egyre inkább pozitív karakterré vált, úgy lehetett Goku világát óvatosan, leheletnyi módon sötétíteni. Eleinte bármikor meg kellett védeni a szeretteit, ő ott volt. Most már ez sem ilyen egyértelmű. Úgy érzi, ő már megtett mindent. Most jöjjön valaki más. Talán még kicsit zavarja is, hogy legidősebb fia, Gohan nem a legalkalmasabb erre a feladata. A sors régóta tartó ironikus húzása, hogy korábbi ellenfele (illetve annak utódja) lett az, aki a legtöbbet aggódik a Földért.
Ki az igazi hős?
A címben megjelenő hős szó nagyon sok karakterre igaz, azonban meglátásom szerint nem az a leginkább hős, aki ismét erejét felülmúlva rendet tesz, hanem az/azok, aki/akik képesek a változásra. Ilyen volt anno maga Piccolo, később Vegeta is. Most ismét találunk ilyen esetet és igazán jó látni, amikor valaki beismeri hibáit és akár még annak következményeit is képes lenne vállalni. Ez mindenképp nagy erénye a filmnek, ugyanis ez nem feltétlenül mondható el mindegyik részről. Bűnbánatot, őszinte megbánást tanúsítani néha nagyobb erőt igényel, mint a legerősebb ellenfelet padlóra küldeni.
A Dragon Ball Super: Super Hero idén június óta látható a mozikban. Sajnos hazai bemutatóra nem kell számítani, de a magyar bevételek nélkül is komoly kasszasiker lett a franchise friss munkája. Tempója, kulcsmozzanatokból építkező felépítése ellenére is élvezhető darab született, amely lényegében kötelező darab a szériák szerelmesei számára.
Hozzászólások