Ez a másság, másmilyen színházi forma azon az interaktivitáson alapszik, amelynek során az előadók meg-megállítják a történetet, s jól irányzott kérdéseikkel, felvetéseikkel egyfelől gondolkodásra, másfelől további, közös történetszövésre is ösztönzik a diákokat. S hogy hogyan is indult ez az immár negyedik éve tartó program, arról a sajtótájékoztatón Komolay Szabolcs kultúráért felelős alpolgármester beszélt, aki hangsúlyozta: amikor Gemza Péter művészeti vezető 2015-ben az osztálytermi színházi nevelést célzó Csokonai Ifjúsági Programmal megkereste a városvezetést, a beszélgetésük során rögtön rendkívül fontos kérdésekre terelődött a hangsúly. Hogy vajon hogyan válhat egy fiatalember színházkedvelővé, s vajon hogyan lehet a művészet által nevelni? S mindkettőre kitűnő válasznak tűnt a CSIP-program elindításának lehetősége. S az azóta eltelt időszak azt bizonyítja: a város valóban remek kezdeményezést támogatott, amikor melléállt a CSIP-nek, hiszen azóta a program első előadását, a Verona, 1301-et százszor, a második előadást, a Jeruzsálem címűt immár ötvenszer, a harmadikat, A kékbolygó történetét pedig már negyvenszer játszották Debrecen és a megye különböző településeinek iskoláiban.
Gemza Péter, a Csokonai Színház művészeti vezetője mindehhez azt tette hozzá, hogy amikor ezt a programot 2015-ben útjára indították, mind a módszer kezdetleges volt, mind pedig a tapasztalat nagyon kevés volt hozzá, így rendkívül érzékeny emberek érzékeny helyeken való szerencsés találkozása kellett ahhoz, hogy immár az első előadás jubileumát ünnepelhessük. Illetve még valami kellett hozzá: kormányzati akarat, ugyanis az államvezetés az NKA-n keresztül erre komoly forrást biztosít, már a kezdetektől, hiszen annak idején a program beindításához szükséges képzési formát is támogatta, s azóta is töretlenül mellette álla a kezdeményezésnek. A CSIP-program persze nem jöhetett volna létre Madák Zsuzsanna rendező nélkül, valamint a két szakember, Cziboly Ádám és Bethlenfalvy Ádám hozzáértése nélkül, akik az osztálytermi színházi nevelési formáról komoly szakkönyveket is írtak.
A két szakember – lévén, hogy nem tartózkodnak Debrecenben – kedves levelet küldött a művésztársaknak és a színház vezetésének ebből az alkalomból, amely levéllel a sajtótájékoztatón Vranyecz Artúr színművész tolmácsolásában ismerkedhettünk meg. Annak a színművésznek a tolmácsolásában, aki két másik társával, Edelényi Viviennel és Kiss Gergely Mátéval viszi el immár századjára Shakespeare halhatatlan történetét a középiskolásoknak. Mielőtt azonban a színművészek beszámoltak volna az élményeikről, a CSIP-program vezetője, Gemza Melinda is szólt néhány szót a kezdeményezés lényegéről. Gemza Melinda hangsúlyozta: 2015 óta folyamatosan bővítik a programot, folyamatosan építkeznek, oly módon, hogy amíg a Verona, 1301-gyel a középiskolásokat kívánták megszólítani – a Nemzeti Alaptanterv követelményeihez is igazodva –, addig a következő évadban a Jeruzsálem című előadással már az általános iskola felső tagozatának szánták a produkciót, annak a korosztálynak, amely amúgy „mostoha” korban van a színház megszerettetése szempontjából. Hiszen a bábszínházból már kinőtt, a felnőtt darabokhoz viszont még kicsi, így ezt a fajta hiátust is pótolni kívánták akkor, amikor épp ennek a korosztálynak „vittek/visznek házhoz” darabot. Az ezt követő évadban pedig, A kékbolygó történetével már az általános iskola alsó tagozatához is eljutottak. Ez utóbbi előadás egyébként nemrég díjat nyert a Marczibányi téri Gyermek – és Ifjúsági Színházi Szemlén, ami szintén büszkeséggel tölti/töltheti el az alkotókat. Gemza Péter ehhez kapcsolódva a nemzetközi sikereket is megemlítette: hiszen, ha bárhol Európában osztálytermi színházi nevelési konferencia, workshop zajlik, akkor ott a Verona, 1301 című előadásból biztos, hogy bejátszanak egy-két részletet, Bergenben pedig kint voltak a darabbal, és óriási sikerrel adták elő a produkciót.
A színművészek a nem megszokott színházi formával kapcsolatos kezdeti nehézségeiken túl főleg arról számoltak be, hogy mi mindent ad nekik maguknak is ez a szakmai lehetőség. Edelényi Vivien úgy fogalmazott, hogy egy színművész számára a legcsodálatosabb dolog megtapasztalni, hogy milyen ennyire korán – akár reggel nyolctól – játszani, ráadásul úgy, hogy az egész előadás úgy van kitalálva és felépítve, hogy nincs olyan gyerek, akire valahogy, valamilyen formában ne hatna a produkció. A cél mindig az, hogy eljussanak az interaktivitás segítéségével a gyerekekhez, ugyanakkor nagy felelősség is ebben a művészi formában létezni, hiszen a színészeknek itt pedagógusokká is kell válniuk az előadás idejére. Fel kell ismerniük az adott osztályban működő erőviszonyokat: hogy melyik gyereket kell biztatni, ki az, aki picit erőszakosabb, s ezért kell terelgetni, s ki az, aki esetleg a többiektől tartva nem mer megszólalni… Vranyecz Artúr mindehhez azt fűzte hozzá, hogy a Bethlenfalvy Ádámék kitalálta keret azért is kiváló, mert egy idő után –épp az előadásrészek közé beépített interaktív foglalkozások miatt – a színész elfelejti, hogy épp most „színészkedik”. Nem az lesz a lényeg, hogy épp milyen karakterbe bújik bele, illetve nem ez lesz az elsődleges, hanem a gyerekekkel való közös alkotási folyamat. Kiss Gergely Máté pedig úgy fogalmazott: „bírja” ezt a fajta színházcsinálást, amely ennyire jelen idejű, s a diákokkal való közelségükből fakadóan azonnal „hidat képez” a színművész és a nézők között, akik nemcsak nézők, hanem az interaktivitás miatt aktív részesei is folyamatnak. S ezzel a fajta közelséggel már ott is vagyunk a gyógyítás, azaz a művészetterápia lehetőségénél.
A CSIP-program természetesen a következő évadban is folytatódik: új előadásokra is számíthatnak a diákok és a tanáraik, a Verona 1301-et pedig, jegyezte meg félig viccesen Kiss Gergely Máté – lévén, hogy száznál tartanak -, még legalább 1201 alkalommal fogják játszani…
Hozzászólások