Önfeledt mesének indul, hogy azután még erősebben hasson a történet tragédiába fordulása. Ha csak egy mondatnyi helyem és lehetőségem lenne, így foglalnám össze a Christopher Luscombe rendezte Shakespeare-darab, a Lóvátett lovagok lényegét, amelyet november 29-én a debreceni Csokonai Színház közönsége élő közvetítésben láthatott a szerző szülővárosában működő Royal Shakespeare Company Stratford-upon-Aven-i színházából.
A nálunk először Felsült szerelmesek címmel fordított darab, amelyet – rádöbbenve a címben szereplő alliteráció fontosságára – Mészöly Dezső „nevezett át” Lóvátett lovagokra, valóban a mesei hármas szám bűvkörének hódolva indul. Navarra királya, Ferdinand (Sam Alexander), valamint három lovagja – Biron (Edward Bennet), Dumaine (Tunji Kasim) és Longaville (William Belchambers) – esküt tesznek, hogy három éven keresztül, napi három óra alvással, heti három nap böjttel csak a tudománynak szentelik magukat — nőnek pedig a közelébe se mennek. Lévén, hogy fiatalemberekről van szó, az eskü gyakorlatilag nem más, mint egy mesei próbatétel: lehet-e bírni három évig hölgyek nélkül, aszkézisben, egy vidéki kastélyban az életet, amely kastély falára – zseniális rendezői fogásként s egyben kiváló díszletelemként – a NO WOMEN feliratú táblát is kitűzik…
A mesei hármas elvre épülő eskütétel azonban már az elején sántít, mégpedig a benne résztvevők száma miatt. Mert nemcsak a király három embere, hanem maga a király is részese, azaz eleve négyen vágnak neki a próbának a mesében megszokott három fivér helyett. Négyen érzik készen magukat arra a próbatételre, amelyben ráadásul – szintén a mesét kifordítva – nem is a király irányít, nem is a királynak van döntő szava, hanem annak a Bironnak, aki a leginkább ódzkodik a szigorú szabályok ellen. A többiek miatt tesz mégis esküt, ám a francia királylány (Leah Withaker) és három udvarhölgye – Rosaline (Michelle Terry), Katherine (Flora Spencer-Longhurst) és Mária (Frances McNamee) – érkezése első perctől kezdve meghiúsítja a férfiak fogadalmát.
Shakespeare darabjának ezt a vetületét – az eskü betartásának nők okozta lehetetlenségét – a Royal Shakespeare Company művészei elragadó bájjal, humorral, ugyanakkor rengeteg nagyon egészséges, játékukat hitelessé tevő öniróniával adják elő. A darab egyik csúcspontja egyértelműen az, amikor a négy szerelmetes lovag egyenként, maga alkotta szonettekben fogalmazza meg a választott hölgy iránti szerelmét, önmagának is bevallva, hogy az esküt bizony megszegte. Miközben egyik sem gondolja, hogy a másik három ott van mellette, s mindent hall. Kölcsönös egymás előtti lelepleződésük az, amely a helyzetkomikum zseniális példájaként a „tönkretett” mesét komédiába fordítja.
Ám a nők ereje és a férfiakra gyakorolt hatása által meghiúsult, s komédiába forduló mese itt még korántsem ér véget. Amikor ugyanis a hölgyek – bizonyos levelek összecserélésén, azaz egy tipikus shakespeare-i motívum működtetésén keresztül – maguk is rájönnek, hogy milyen hatással vannak a férfiakra, elindul a lovagok lóvá tevésének folyamata. A nők furfangján, eszén, ügyességén, s továbbra is remek humorán keresztül. Mészöly Dezső talán a fordításnak ezen a pontján érezhetett rá a címben szereplő alliteráció lényegére: a nekik rendezett álarcosbál közben ezek a lovagok, muszkáknak öltözve, ugyanúgy, mint az eredeti (Love’s Labour’s Lost) és a Mészöly-alkotta cím kezdőbetűi, azonosakká, egyformákká, s ezáltal felcserélhetőkké válnak. S nem feltétlenül az egyenruhájuk azonossága miatt. Az csak a külsődleges egyformaságukat jelenti. Hanem amiatt, mert a nők – ügyes maszkjaikkal, és a férfiaktól kapott ékszereik kicserélésével – valóban egyformán teszik lóvá, azaz szolgájukká, alattvalójukká őket. Mindet egyként, egyenlő mértékben.
A meséből komédiába forduló szüzsé azonban itt váratlan fordulatot vesz. Jön a királylány apjának halálhíre, amely haza, hazájukba parancsolja a lányokat. Ekkor már nincs a színen se jókedv, se humor, se önirónia. Újabb próbatétel van, de – a nők hatalmát erősítendő – az általuk kiszabott feltételek, szabályok szerint. A lóvátetteknek egyként egy évnyi, kötelező várakozási időt szabnak ki: ha azt kibírják, elnyerik hölgyeik kezét.
Shakespeare darabja elvileg ezzel a messze a férfiak feje fölé növő nőuralommal érne véget: „A vége nem szabályos színdarab. Nincs ásó-kapa… Jancsi, Julcsa vár még. A nőkön múlt, hogy mégse víg a játék” – hangoznának az utolsó sorok. Ám Luscombe mer kilépni az eredeti szöveg kontextusából, s ezzel meri még drámaibbá formálni a végkifejletet. A darabot egy váratlan fogással kiemeli a maga reneszánsz idejéből, így a lóvátettek az egyéves várakozási idő kiszabása után még visszatérnek a színre, mégpedig I. világháborús katonákként. Ami azt jelenti, hogy már nem „mindössze” egy évet kénytelenek várni szívük választottjára, hanem azt, hogy egy sokkal nagyobb próbatétellel, a háború megpróbáltatásaival kell szembenézniük. Ha ezt kibírtad, tényleg tiéd lehet a szerelmed – üzeni Luscombe rendezése. Arról nem is beszélve, hogy az I. világháború kontextusában mennyire más értelmet nyer a muszkák előző jelenetbéli tánca, szerepeltetése is…
Az, hogy itt röpke két órán belül a meséből komédiába, a komédiából pedig tragédiába kell váltaniuk az angol színészeknek, számukra láthatóan semmiféle problémát sem jelent. Mert Shakespeare-t ők valóban az anyatejjel szívták magukba. Nagyon a vérükben van a szerzőjük. Ahogy Csajkovszkijt igazán csak oroszok tudnak játszani, véleményem szerint Shakespeare finomhangolásainak érzékeltetéséhez is az angol színészek értenek a legjobban. Nyilván amiatt is, mert az anyanyelvükön adhatják vissza a szerző találó, a mondanivaló lényegét tökéletesen megragadó szófordulatait. De úgy érzem, ez nemcsak a nyelven múlik. Hanem azon a szakmai alázattal telített profizmuson is, amit a Royal Shakespeare Company színészei képviselnek. A kétszer négy főszereplőt játszó művészen kívül a csetlő-botló mesealakot, az ügyefogyott szegénylegényt, Bunkót játszó Nick Haverson, a királynak behódoló, talpnyaló Don Armadót megtestesítő John Hodgkinson, s a szintén a mesékből ismert, magát együgyűnek mutató, de a férfiakat mégis az ujja köré csavaró Julkát alakító Emma Manton játéka ugyanúgy feledhetetlen.
Lebilincselő alakításukat most először, de korántsem utoljára láthatta élő közvetítés formájában a Csokonai Színház közönsége. A további előadásokat – melyek időpontjáról a teátrum honlapjáról tájékozódhatnak – a most látottak alapján szívből ajánlom mindenkinek!
Gyürky Katalin
Hozzászólások