2023. szeptember 26-án este premier előtt láthatta a debreceni közönség azt a Reisz Gábor rendezte filmet, amely nemrégiben a Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán-díjat nyert. Ám a Reisz alkotásait ismerők nemcsak a díj és az azt követő véleményözön miatt kaphatták fel a fejüket erre az új mozira, hanem már a film címe miatt is: az lehetett az első gondolatuk, hogy a Magyarázat mindenre mintha a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, korábbi Reisz-rendezésre is reflektálna.
Kapcsolódó cikkünk:
Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre nyert a Velencei Filmfesztiválon
Mindez — látva az alkotást — egyfelől így van, másfelől nagyon nincs így. Művészi szempontból nincs így, a film másik nagyon fontos vonatkozása, a politikai szegmens miatt azonban talán igen. A Magyarázat mindenre ugyanis folytatja a kallódó, tízes évei végén, húszas évei elején járó Reisz-hősök életútjának láttatását Ábellel (Adonyi-Walsh Gáspár), az épp érettségi előtt álló sráccal a főszerepben, ugyanúgy, ahogyan azt már a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a másik Reisz-film, a Rossz versek esetében is tapasztalhattuk. A kallódásra, arra a nihilérzetre, ami ezeket a szereplőket – köztük Ábelt is – körülveszi, itt sem kapunk konkrét magyarázatot, csak egyfajta művészi védjegyként szembesülhetünk vele:
láthatóan Reiszt ennek a korosztálynak ez a fajta, egyébként rendkívül elgondolkodtató és fájdalmat keltő életérzése foglalkoztatja.
Ha azonban a film politikai vetületét nézzük, tényleg sok mindenre magyarázatot kaphatunk, mégpedig azért, mert Reisz a két, filmben szereplő családon – Ábelen és a szülein, valamint Ábel történelemtanárán és annak famíliáján – keresztül nyújt betekintést a mai, politikai értelemben teljesen kettészakadt ország mindennapjaiba — egy kőkemény társadalomkritikába burkolva. Az épp érettségizni készülő Ábel fideszes apukája, György (Znamenák István) és a liberális történelemtanár, Jakab (Rusznák András) politikai nézetei közötti különbség fájdalmas módon ugyanis a srácon „csattan”, az ő történelemérettségijén „bukik ki”.
Anélkül, hogy túl sokat spoilereznék, azt muszáj jeleznem, hogy mi okozza épp az érettségi napján — amely, tudjuk meg a film pontos és sokatmondó kronológiájából, keddre esik — Ábel sikertelenségét. Persze a felkészületlenségén és a tájékozatlanságán túl, mert az egyértelműen érezhető már a film első pár kockája láttán is. Nos, az, hogy júniusban a zakóján, amelyben le kívánja tenni a vizsgát, még mindig ott van a március 15-én viselendő kokárda. S mivel a tételéből nem tud semmit, a liberális történelemtanár, hogy oldja a tanítványa látható feszültségét, nem átall rákérdezni, hogy miért viseli ezt a nemzeti jelképet.
Ami abban, aki már eléggé benne jár a korban, nyilván elindít egy másik, másfajta konnotációt: a 2002-es választásokat, ahol a Fideszre szavazók a kokárda „túlhordásával” jelezték politikai hovatartozásukat.
A társadalomkritika, vagy ha úgy tetszik, a magyarázat mindenre tehát nemcsak azzal van „megcsavarva”, hogy jelzi: hazánkban már az érettségi eredménye sem feltétlenül azon múlik, hogy ki mennyit tud, hanem azzal is, hogy egy ártatlan helyzet — Ábel nem „fideszesként” hagyta magán kokárdát — ebben a politikailag kettészelt országunkban azonnal plusz töltetet kap, és igazi lavinát képes elindítani.
Miután ugyanis egy újabb kedd — a pótérettségi — sem sikerül Ábelnek, az apuka — nyilván, hogy mentse a gyermeke irháját, na meg politikai elköteleződése is vezérli —, „útnak indul”, és minden kapcsolatát megmozgatja, hogy a gyereket — mivel igazságtalanság érte — soron kívül ismét érettségiztessék le.
Ehhez az apai „hadjárathoz” jön kapóra egy Erdélyből hazánkba szakadt, fiatal, az anyaországban bizonyítani akaró újságíró lány, Erika (Hatházi Rebeka) ténykedése, aki a sokatmondó Magyar Hang című lapnak – Ábel nyilatkozatát elferdítve – a fideszes tábornak ad ebben a sztoriban igazat: lévén, hogy Ábel azért bukott meg az érettségin, mert a „ballib” tanárának szúrta a szemét, hogy kokárdát visel. S amely cikk, na meg persze a szerzője „baklövései” ismét sokat elárulnak kis hazánk szellemi szintjének állapotáról…
Aki azonban a fentiek alapján úgy vélné, hogy Reisz filmjében „balra lejt a pálya”, azaz, hogy a rendező főleg a jobboldal képviselőiről és nézeteiről rántja le a leplet, téved. A „balosok” ugyanúgy célkeresztbe kerülnek, mert egy ominózus jelenetben – amikor Ábel apja és a történelemtanár személyesen találkoznak – kiderül: a „libsik” is ugyanannyira szélsőségesen védik az igazukat, mint az ellenoldal képviselői, s ugyanúgy képtelenek a párbeszédre, mint a most hatalmon lévők hívei.
S a félelmetes az, hogy ebben a – talán – legfájdalmasabb jelenetben lenne a megoldás: abban, ha végre mindkét oldal ennek a két embernek a „fröcsögését” látva felfogná, hogy így egyszerűen képtelenség élni.
Hogy valóban „ember embernek farkasává” válik ebben az országban az, aki beleveti magát a politikába, mert a másik oldal képviselőjét egyszerűen képtelen emberszámba venni.
Bevallom őszintén, ezen a ponton már majdnem sírtam. Miközben a közönség itt-ott hangosan nevetett — nem értem, hogy min —, nekem folyamatosan facsarodott a szívem azon, amit láttam. Azon, amit Reisz Gábor volt olyan bátor, és meg mert nekünk a filmjén keresztül mutatni. S amit — tartok tőle — megint nem olyanok fognak megnézni, akik maguk is „fröcsögnek”. Pedig nekik kéne. Azoknak viszont, akik igyekeznek ettől távol tartani magukat, de mégis ez veszi körül őket, és ezt tapasztalva, értő szemmel nézik meg a filmet, amellett, hogy hagyják csak nyugodtan facsarodni a szívüket, azt ajánlom, hogy a film esztétikájára is koncentráljanak:
az egytől egyig kiváló színészi játékon túl a remek zenei válogatásra, ami a filmet végigkíséri, valamint azokra a hangi és képi effektusokra, amelyek még egyedibbé teszik ezeknek a karaktereknek az amúgy is elrajzolt, mert sajnos így hiteles jellemvonásait.
A filmet október 5-étől lehet a debreceni Apolló moziban megtekinteni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások