Rossz, esős idő volt tegnap. Olyan, ami már reggel ránehezedik az ember vállára, és minden újabb esőcsepp nyomasztja a lelket is. Habár nem tegnapi ötlet volt, hogy mozizzunk, mégis úgy éreztem, ez az élmény lesz az én napsugaram, ami erőtlenül igaz, de átjárja a szívemet. Az utóbbi időben „szoktam rá újra” a mozizásra, hiszen mégiscsak elemibb ereje van a szélesvászonnak, mint a nyugdíjasan néha felhörgő laptopomnak. Igaz, hogy magát a filmet is nagyon vártam, de talán még jobban azt a tényt, hogy belesüppedek a székbe, és csak bámulok ki a fejemből. Se nasi, se kóla, („nekem már tényleg nem kell semmi, csak hagyjatok békén lenni”) csak a film, amit az általam olvasott kritikák piedesztálra emeltek. El is foglaltuk méltó helyünket, majd ruhatár nem lévén, a klasszikus, stócoljuk fel a kabátokat egy székre módszert alkalmaztuk, aztán nosza hát! Jöjjön, aminek jönnie kell! Nagyon türelmetlen voltam, nem akartam előzeteseket sem, de ezt nem lehet megúszni, hát vártam. Majd a pillanat, amikor sötétségbe borult a terem és csak az Exit lámpa világított fényesen és zölden, felvettem a legkényelmesebb pózt. Igyekeztem befogadó szívvel átélni az eseményeket, eggyé válni a zennel. Elindult a filmzene, melynek lágy hullámán ringatóztam épp, amikor is nyílt az ajtó…
és betrappoltak a késők.
Már ez a tény is megzavart, de az, hogy akkurátus léptekkel elindultak a hátsó sor irányába (egyébiránt, ahol mi is ültünk), és volt po képük felállítani a sort, miközben a film legelső dialógusa kezdődött (mellesleg feliratos volt, szóval teljesen lemaradtam), nos, az kiverte a biztosítékot.
Kedves Moziból Elkésők!
Ha már elkésünk, ami lehet, hogy nem önhibánkból történik, ami még megbocsátható, de nem! Akkor sem keressük a helyünket vaklálva a sötétben. Nem lengedeztetjük a jegyünket bizonygatva igazunkat, némán artikulálva mellé, hogy ide szól a jegyem (itt a helyem). Nem állítunk fel egy sornyi embert. Nem takarjuk ki a képet (senki sem kíváncsi a bunkók sziluettjére). Nem adjuk át fintorok közepette a kabáthalmazt, amit uram bocsá’ a „helyükre” tettek. És nem foglalunk helyet teátrálisan, mintha az egész világ ellenünk szövetkezett volna.
Ha elkésünk, már belépéskor kushadunk, és a legelső szabad helyre, a lehető legkevesebb mozdulattal és hanggal leülünk.
Szerencsémre, éppen mellém ült le az elkéső pár, így bónuszként közelről lehettem részese a kabátok levételének és az összehajtogatás minden csínjának és bínjának is. Ideges voltam, de néhány perc elteltével már újra a megszokott tempóban vert a szívem, és abba is belenyugodtam, hogy a film egyik meghatározó motívumát leíró dialógusról maradtam le.
De kisvártatva az ajtó újra nyílt…
Tippelhettek, hol foglalt helyet az illető.
Vass Kata
Hozzászólások