Az Apolló mozi adott otthont az 1956-os események legvéresebbikének tartott salgótarjáni sortüzet feldolgozó Nincs kegyelem című film debreceni bemutatójának. Az 1956. december 8-án bekövetkezett történés hátteréről – amelyről mind a mai napig rengeteg a találgatás, s még azt sem lehet tudni pontosan, hogy összesen hányan haltak meg az „akcióban” – a film elején több történész is közli a kutatásai eredményét.
Ezért amikor a mintegy száz perces alkotás első harmadát főleg Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor vagy Békés Csaba beszámolói teszik ki, a néző azt gondolhatná, hogy dokumentumfilmet jött megnézni. Csakhogy már a történészek felszólalásai között is látunk olyan snitteket, amelyek az akkori Salgótarjánra és környékére, s korabeli ruhákba öltöztetett színészek játszotta események közé kalauzolják a nézőt. A film elején kissé „soknak” tűnő dokumentumhalmaz így szinte észrevétlenül csúszik át a salgótarjáni események „eljátszásába”, fikciós felelevenítésébe. A szovjet hatalommal kollaboráló pufajkás Balla Pityu (Szakács Tibor) és családja történetébe csöppenünk bele, aki a Salgótarján melletti kis faluból épp a városba készül, ahol „lesz valami akció”. Ezt a jelenetet látva már végképp érthetővé válik a történészek film eleji mondanivalójának fontossága: az ő elbeszéléseiket fogják a fikciós részletek követni, hiszen, ahogy azt az egyik történésztől megtudjuk, decemberre, amikor már ismét Kádár és a szovjetbarát erők vannak hatalmon, igen sajátos helyzet alakul ki Magyarországon. November 4-e után Kádár konszolidációra törekszik – mondja a történész –, ezért folyamatosan tárgyal a még mindig Nagy Imrét és elképzeléseit pártoló munkástanácsokkal, Salgótarjánban is. Csakhogy nem tudnak megegyezni, s akkor jön a „felsőbb” döntés, hogy „akkor bizony lövetünk.” S az az akció, amire Balla Pityu elindul, tulajdonképpen egy provokáció: a december 8-ára virradó éjszaka bevisznek a salgótarjáni őrsre két ártatlan embert, mert tudják, hogy emiatt másnap az emberek utcára fognak vonulni, tüntetni. Így is történik, s ekkor dördülnek el a szovjet és magyar gépfegyverek, ahol ártatlan emberek tucatjai halnak meg, s rengeteg a sebesült.
Matúz Gábor filmje azonban megmutatja az ellenoldalt is: Pityu és családja története mellett látjuk annak az orvos házaspárnak a tragédiáját is, amelyik a kórházban a sortűz után a sebesülteket ápolja, s a fiatal orvosnő (Kántor-Müller Zsófia) épp akkor tudja meg, hogy babát vár. Ám várandósan is fontosnak tartja, hogy dokumentálja az eseményeket, ezért fog egy fényképezőgépet, és kimegy a halottak közé. Pityu rajtakapja a fotózáson, de ekkor még – egy szovjet tiszt utasítására – nem veri meg az asszonyt, csak elveszi tőle a fényképezőgépet. A verés később következik be: utánaoson a nőnek az orvosi szobába, és széjjelrugdossa. A nő ugyan nem hal meg, de azt lehet sejteni, hogy a magzatát elveszíti. Az orvos férj (Balogh János), amikor meglátja a feleségét, utánamegy a pufajkásnak, ráveti magát, mire Pityu „lazán” meghúzza a ravaszt, s a doktor holtan esik össze.
Ez a jelenet két szempontból is rendkívül a fontos a filmben. Egyfelől a meghiúsult dokumentálás miatt. A film utáni közönségtalálkozón, amelyen részt vett a rendező, Matúz Gábor is, kiderült, hogy a magyar levéltárakban rendkívül kevés dokumentum áll rendelkezésre erről az eseményről. Nyilván a szovjetek is, és a szovjetbarát vezetés is igyekezett minél kevesebb nyomot hagyni ezután a tette után. Fotó pedig egyáltalán nem maradt meg 1956. december 8-áról. Azaz, ez a filmbéli jelenet a dokumentumok megsemmisítésének „parancsát” tárja elénk fikciós formában. S ami rendkívül érdekes – tudtuk meg a rendezőtől -, hogy az orosz levéltárak sem bővelkednek jelentésekkel és dokumentumokkal erről a napról, de ami fennmaradt, még azt a keveset sem engedik kutatni. Mind a mai napig nem. Ezért fedi ekkora homály ennek a véres napnak az eseményeit, amikor „mindössze” kétszer töltötték meg a fegyvereket, és „mindössze” hét percig lövöldöztek.
Az orvos házaspárral történtek azonban egy másik aspektusból is jelentősek. A doktornő terhességéhez ugyanis látjuk az „odavezető utat” is. Egy szexjelenet formájában. Ezzel párhuzamosan belenézhetünk Balla Pityu és szerelme, Terka (Libor Laura) hálószobatitkaiba is. Valamint az egyik egyetemista fiú, egy későbbi áldozat barátnőjével töltött éjszakájába is bepillantást nyerünk. Felmerül a kérdés – s ezen a ponton szokta a filmet a legtöbb kritika érni -, hogy vajon miért van szükség ennyi szexjelenetre. Erre a beszélgetés során Matúz Gábor azt a magyarázatot adta, hogy a film tulajdonképpen a testről szól: az emberi testről, amelyet szeretünk, amellyel szeretkezünk és amellyel gyermeket nemzünk, és a testről, amit utálunk, ezért lelőjük. Ugyanakkor – teszem én hozzá – arról sem feledkezhetünk meg, hogy a doktornő elveszíti a magzatát, Terka viszont, a pufajkás kedvese, a film végén egészséges gyermeknek ad életet. Tehát az is kiderül, hogy melyik politikai vonulat utódai maradnak életben 1956 után…
A film, amely kiváló színészgárda, többek között a debreceniek számára oly kedves Ráckevei Anna és Kubik Anna közreműködésével készült, megdöbbentő alkotás. „Nehéz” történet, amely után rendkívül nehéz megszólalni, de amely után – a sok feltáratlan részlet ellenére – nem csak a salgótarjáni sortűzből értünk meg sokkal többet, hanem 1956 egészére is másképp, jóval tájékozottabban tekinthetünk.
Gyürky Katalin
Hozzászólások