Ma nem főztem – ez mondjuk nem ritkaság vasárnaponként- inkább étteremben ebédeltünk. Egy olyan helyet választottunk, ahol ebéd után lehet sétálni, állatokat simogatni, relaxálni, gondoltuk ez jó program lesz mind a négyünk számára. A pici már az úton elaludt, így nyugodtan hozzáfogtunk az evéshez.
Azért is szeretjük az ilyen „all you can eat” éttermeket, mert itt a nagylányom is biztosan talál magának megfelelő ételeket, ha más nem jóllakik tésztával, az biztosan mindig van. Régen jártunk már ezen a helyen, megállapítottuk, hogy bár finomak az ételek, lehetne minden melegebb. Na de semmi sem tökéletes. Szerettük, hogy van húsleves, meg rántott hús, hisz mégiscsak vasárnap van – és ezt a legtöbb gyermek, köztük a lányunk is- szereti. Legkisebb csemeténk sem akart kimaradni a jóból, és húsz perc után ébredezni kezdett. Sebaj – gondoltam – megkeresem a babaszobát, egy ilyen szuperkomplexumban biztosan klassz hely, falfestéssel a falakon és bekészített pelenkával, popsitörlővel. Jobb helyeken így szokás. Megyek a recepcióra, és kérdezem a hölgyet:
- Hol találom a babaszobát? Szeretném megetetni a picit.
Minthogy ő csak anyatejet kap, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Nagyon kedvesen mondta, hogy hozza a kulcsot, és menjek utána. Nagy mosolyogva baktattunk a recepciós pultot megkerülve a nagyjából 20 éves lány mögött, amikor megállt a mozgássérült WC ajtaja előtt és a kulcsot dugdosta a zárba. Lefagyott az arcomról a mosoly. Ez most komoly? Ennek hangot is adtam:
- Ugye nem ez a szoptatós helyiség? – tettem fel kissé arrogánsan a kérdést.
- De, van benn egy szék, és ott a pelenkázó – mondta halál természetesen, mintha a szék mellett tíz centire lévő WC egyáltalán ott sem lenne. Alig hittem a szememnek.
- Ne haragudjon, de Ön szeretne WC-ben ebédelni? – csúszott ki a számon a kérdés, szegény lány nem találta a szavakat, látszott a döbbenet az arcán, nem is értette, hogy nekem meg mi a bajom:
- Ez a szoptatós helyiség – győzködött.
- Nem! Ez a mozgássérült WC, benne egy székkel…
A közben egyre nyűgösebb gyermekemet nézve kénytelen voltam bemenni és megetetni. Gondolom a kislány megkönnyebbült, hogy nem akadékoskodtam tovább, tudom, ő nem tehet erről, de nem hagy nyugodni a dolog.
Hol tartunk? Az, hogy uniós előírás, hogy a mozgássérülteknek legyen akadálymentesített mosdójuk segíthetne a fogyatékkal élőknek, de ezen kívül a társadalmunk többsége még mindig komoly sztereotípiákkal felvértezve határolódik el ettől. De legalább nekik van külön helyiségük. És nekünk: anyatejes babáknak és a mamájuknak miért nincs? Ezt nem írja elő jogszabály? Nincs rá igény? Soha senki nem teszi szóvá?
Miért kell nekünk szégyenszemre félrevonulni egy WC -be, amikor az élet legcsodálatosabb dolga ez?
A megbélyegzettség érzése végig velem volt abban a helyiségben, nem éreztem jól magam és sajnáltam, hogy ilyen körülmények között kell a kisfiamnak ennie. Leginkább az bosszant, hogy még én érzem magam kellemetlenül. Kinek kellene szólni, hogy ez változzon? Ez nagyon nem helyes, hogy a piciknek a wc-ben kell ebédelni!
P. Cs.
Hozzászólások