Aneesh Chaganty, a mindössze huszonhét éves rendező első nagyjátékfilmjét, a Keresést misztikus thrillerként ajánlják a hírportálok. A szeptember utolsó hetétől a debreceni Apolló moziban is látható alkotást azonban én sokkal inkább a lélektani dráma kategóriájába sorolnám. Mégpedig a filmben döbbenetes erővel kidolgozott, elgondolkodtató apa-lánya kapcsolat miatt.
A tizenhat éves kamaszlány, Margot (Michelle La) és édesapja, David Kim (John Cho)a lány anyjának korai, rákos betegség okozta halála óta kettesben él, ami önmagában rendkívüli lehetőség egy erős szüzsébeli kérdés felvetéséhez: az apa és féltve őrzött gyermeke ideálisnak tűnő kapcsolata vajon kiállja-e a kamaszkor próbáját? Megmaradhat-e egy lassan felnőtté érő leánygyermek legfőbb szövetségesének az ellentétes nemet képviselő szülője?
Nos, az apa kétségtelenül hisz ebben: a lánya „követése” érdekében beletanul abba a digitális világba, ahol a lánya korosztálya él, és instagramon, facebookon, e-mailen, chaten, okostelefonon tartja a gyerekével a kapcsolatot, s mivel ezek az eszközök a nap huszonnégy órájában rendelkezésre állnak, némileg feljogosítva is érzi magát arra, hogy bármikor azonnali információkkal rendelkezzen Margot hogy- és holléte felől. Az ilyesfajta kommunikáció látszólag a film első pár, digitális világot tükröző kockáját látva (hisz a film erőssége, hogy bennünket ezzel is arcul csapva – lásd, ebben élünk! felszólítással – csak ezt a virtuális világot tárja elénk) működik is: a lány elérhető, az apa nyugodt… Egészen addig, amíg egyszer csak Margot nem jelez vissza, nem tér haza az iskolából, s a telefont sem veszi fel.
A keresés a történetnek ezen a pontján veszi kezdetét: az apa még inkább bevonódik a lánya által használt virtuális térbe, és ott elég furcsa dolgokat talál. Olyan tényekre bukkan, amit jólnevelt gyermekéről még csak nem is feltételezett volna. Ám az apa „előző” világhoz, azaz a hagyományos kapcsolatrendszerhez szokott létét jól mutatja, hogy az összes kutakodási eredménye közül talán az döbbenti meg a legjobban, amikor kiderül: a lánya fél éve nem jár zongoraórára, az erre szánt pénz azonban, amit az apa minden óra előtt gondosan a hűtő tetejére készít, nincs sehol… Ekkor már kénytelen a keresésbe a rendőrséget is bevonni, s elvileg egy nagyon is segítőkész és elszánt nyomozónőt kap maga mellé. Elvileg, mert Rosemary Vick (Debra Messing) sem az, akinek mutatja magát. Mintha neki is lenne egy virtuális énje, egy, az internetes világ felé jól felépített szubjektuma, amely nem azonos azzal, akinek a rendőrség berkein belül mutatja magát.
Csakhogy erre az apa későn döbben rá, akkor, amikor már eltűnt lánya halálhírét keltik. Ám ő tovább keres: nem akar belenyugodni a ténybe, hogy a lánya meghalt, hiszen a holtteste még nem került elő… S amit a további virtuális kutakodás során az apa talál, az minden, csak nem az, amire számított, de főleg nem az, amire a néző számítana. A rendező tehát jó pár csavarral, fordulattal élve szegez oda a székhez: a bő másfél óra alatt annyira sokszor változik a nyomozás iránya, az apa keresésének útja, valamint a lelki békéje elvesztésével együtt járó belső összeomlásának külső jegyekben is fellelhető folyamata (a színész ebben zseniális), ami végig feszült figyelmet követel a befogadótól. Miközben – jó apához méltóan – a szülő mindenért önmagát hibáztatja. Hogy nem vette észre. Hogy nem ismerte kellő mértékben a lányát. Hogy nem dolgozták fel az anya elvesztését, együtt, alaposan kibeszélve a velük történteket. Hogy azt gondolta, ehhez elegendő, ha néhanapján belenéznek a ma már szintén csak digitálisan elérhető, az imádott feleségéről és gyermeke anyjáról, Pamről (Sara Sohn) készült fotókat tartalmazó albumba.
De hogy a lány (látszólagos) vesztét valójában mi vagy ki okozza, arról nem nyilatkozhatok. Csak egyet árulhatok el: semmiképp sem az önmarcangoló édesapa. Más benne a hunyó. Hogy ki, annak kiderítése érdekében javaslom, hogy nézzék meg a Keresés című lebilincselő filmet az Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások