A héten úgy alakult, hogy Pest megyébe kellett autóznom. Rendes ember módjára előző este telenyomtam a tankot (ezt is mondják mindig…), feltöltöttem mindent, lemostam, ami fontos, megterveztem az utunkat, kipihentem magam, s kora hajnalban útnak is indultam.
Odafelé minden egyes rádió szinte valamennyi megszólalásából, híréből ez ömlött: ítéletidő, havazás, hófúvás, riasztás, sószórás, balesetek, óvatosan, tényleg itt a tél, hideg van, csúszik minden, riasztás, havazás, halál, terror – mert ugyebár januárban errefelé tél szokott lenni.
Mindezek ellenére korántsem világos minden. Az sem, hogy hogyan történhet meg minden riasztás, figyelmeztetés, riadó, téli felkészülés, megelőző sózás, prevenció, iszonyatos jelenlét, erőfeszítés ellenére, hogy az igazi havazásban-hófúvásban 600 kilométert autózva mindössze egyetlen hókotrót láttam, azt is az ellenkező oldalon? Hogyan lehet az, hogy a hazafelé tartó 300 kilométernyi szakaszon az aszfaltot egy pillanatig sem láttam, végig havon jöttünk, a debreceni helyzet pedig még az autópályától is rosszabb volt?
Hogyan lehetek akkora marha, hogy képes vagyok egyetlen alkalomért majdnem 4000 forintot kiadni matricára, mert abban bízom, hogy autópályán gyorsabban, biztonságosabban, nyugodtabban, kényelmesebben elérhetem a célom?
Hogy van az, hogy a -20 fokig fagyállónak mondott ablakmosó folyadék -4-ben izomból ráfagy a szélvédőmre? (15 éve vezetek, ilyesmi eddig sosem fordult elő.)
Miért íratják le, mondatják el velünk annyiszor, hogy jöhet a tél, felkészült mindenki, tedd meg a tőled elvárhatót, mi is megtesszük a miénket, s akkor nem lesz baj, „mindenki hazaér…?
Bosszankodásom egyébként nyilvánvalóan túlzó és alaptalan. Már szinte biztosra vélem, hogy mindenki tette és teszi a dolgát, csak én voltam pont rossz helyen.
SKB
Hozzászólások