– A legnagyobb meglepetés az volt, amikor meghallottam a „Lenn a Tiszán mandulafa tövében”, a „Felültem a kemencére” vagy a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű dalaink közeli, szinte dallamegyezést mutató, nogaj nyelvű változatait – sorolja döbbenetes élményeit Agócs Gergely, aki nemrég tért vissza immár az ötödik észak-kaukázusi népzenegyűjtő expedíciójából. A népzenekutató azért utazott társával, Somfai Kara Dáviddal együtt a térségen belül immár harmadszor éppen Dagesztánba, hogy bizonyítékokat keressen Kodály Zoltán 1937-ben megfogalmazott tételére, mely szerint a magyar népzene eredete az egyes kipcsak-török nyelveket beszélő népek, köztük a nogajok zenei hagyományában keresendő.
– A magyar rokonságelméleteket hosszú ideig kizárólag a nyelvre alapozták. Habár az alapszavaink 23 százaléka finnugor eredetű, ez nem jelenti azt, hogy a kultúránk egyéb területein is ilyen arányokat találunk. Például az írek is angolul beszélnek, de a kultúrájuk – kiemelten a zenei kultúrájuk – világosan megkülönbözteti őket az angoloktól. Kodály tanítványai, Vikár László és Bereczki Gábor tizenhétszer mentek el a Volga és a Káma folyó vidékére, az akadémiai álláspont szerint a feltételezett „őshaza” területére, de kutatásaikat ők is azzal zárták le, hogy a térségben azok a finnugor népek énekelnek a magyar népzenéhez hasonló dallamokat, amelyek az ott élő türk népekkel érintkeznek. Mi viszont a Kaukázus északi előterében tucatszám tártunk fel létező magyar népzenei dallamtípusok érvényes változatait – magyarázza a Debreceni Egyetem docense. Agócs Gergely szerint a kipcsak-török nyelveket beszélő kumukok, nogajok, karacsájok és balkárok meleg szívvel fogadták őket, hiszen ott a minisztertől a pásztorig mindenki úgy tudja, hogy a magyarok a rokonaik. Mint kiderült, talán nem alaptalanul.
– Sokszor csak mosolygunk, mert a terepmunka során nemcsak dallampárhuzamokat találunk, hanem gyakran kész dallamegyezéseket, tehát adott esetben adatközlőinkkel együtt tudjuk énekelni a magyar népzenei dallamot. A „Lenn a Tiszán mandulafa tövében” és a „Felültem a kemencére” kezdetű dalok egyezése azért is megdöbbentő, mert a magyar etnomuzikológia ezeket jelenleg népzenénk új stílusú, azaz újabb keletű dallamrétegéhez sorolja. A kutatók ezekről úgy vélekednek, hogy az a magyar zenefolklórban csak a 19. század utolsó harmadában szervesült. Ezt a vélekedést eddig az is alátámasztotta, hogy a magyar népzenei új stílust is jellemző kupolás, kvintváltó szerkezetű dallamainkhoz hasonló népzenei példákat korábban a keleti rokon népeknél nem találtak. Mi viszont most nemcsak olyan nogaj dalokat találtunk, amelyek holmi távoli párhuzamok mentén hasonlítanának az új stílusú népdalainkhoz, hanem azok édes testvérei – részletezte a népzenekutató.
Agócs Gergely az észak-kaukázusi terepmunkái során eddig több mint kétezer dallamot gyűjtött össze. A karacsáj-balkár anyag 35-40 százaléka, az eddig feltárt nogaj dallamtípusoknak pedig közel 70 százaléka tekinthető valamelyik magyar népdaltípus párhuzamának. Ezért úgy gondolja, hogy kutatási eredményei egyértelműen visszaigazolják Kodály Zoltán feltételezéseit.
– Ezek az arányok azt mutatják, hogy a nogajok, a karacsájok, a balkárok és a kumukok ősei a honfoglaló magyarokkal, vagy azok őseivel huzamosabb ideig érintkezhettek. És nem csak a zenei párhuzamok utalnak arra, hogy e népcsoportok között nagyon szoros kulturális érintkezés állt fenn – összegezte.
Agócs Gergely kisebb tanulmányokban, majd egy nagyobb lélegzetvételű monográfiában szeretné kutatási eredményeit megjelentetni. Nem lesz egyszerű dolga, hiszen már eddig is negyvenszer annyi dallamot gyűjtött össze Dagesztánban, mint az elmúlt évtizedek kutatói összesen. Igaz ez a mennyiség szinte eltörpül az előtt a több mint 750 órányi felvétel előtt, amit tizenhat éves kora óta, népzenegyűjtő körútjai során eddig összesen rögzített.
Hozzászólások