A Campuson is megfordult Ladánybene 27 zenekar soha többé nem szeretne online koncertet adni.
Andalító, szórakoztató, önfeledt és egyben elgondolkodtató koncertet adott Debrecenben a Campus Fesztiválon a Ladányben 27 zenekar. A harminchat esztendeje a reggae muzsika hazai zászlóvívőjének számító csapat két oszlopával, a gitáros Bodnár Tibivel és az énekes László M. Miksával beszélgettünk a buli után a backstage hűtőszekrényének árnyékában.
Végre “kiszabadult az állat a ketrecből”, egy nagyon hosszú koncertmentes időszak után vagytok, hol volt az első fellépés és milyen érzéseket generált bennetek az a buli?
Miksa: Ha ez egy sima csavargyártás lenne, akkor hamar helyreállhatna a dolgok rendje, ez természetesen szellemi munka is. Minden felületéhez hozzá kellett szokni újra, nem az utazásról beszélek, mert egymás személyét még mindig nagyon bírjuk, 36 év után is. Másfél esztendő alatt az ember azért önvizsgálatot tart, és mi ötvenes palik vagyunk, felvetődött nagyon sok kérdés, hogy nem kéne-e esetleg más irányt vennünk. Sok minden felmerült bennünk önmagunkkal kapcsolatban. Ám az első koncerten az egész dolog megmagyarázta magát, hogy jó úton vagyok és a bizonytalanságot csak a stressz okozta, hogy nem tudtam sugározni. Ez a sugárzás, ami igazán hiányzott és nem az, hogy valami mást csináljak Hogy végre abban legyek otthon, amit csináltam/csináltunk eddig. Olyan érdekes volt ez a másfél év, új anyagot adtunk ki „Szavak, színek, hangok” címmel és ilyen furcsa pszeudo lemez ez. Abból a szempontból is jellegzetes, hogy nem egy sima próbán készült gondolatok mentén folyt a dolog, vagy a szerzőket gyötörtük volna a próbán, hanem azt fogjuk feljátszani, amit a szerző kitalált és semmi mást, ilyen szempontból is érdekes volt elkészíteni. Ez a decemberben kijött anyag merőben más mint az Offenzíva lemezünk, sok szempontból megnyugodott, a szövegek szempontjából pedig sokkal elgondolkodtatóbbnak érzem. Jobban belenyúl az ember lelkébe, sokkal magánéletibb szövegek vannak rajta mint az eddigi lemezeinken, mert az eddigiek inkább a „gyere és tarts össze” üzenetet hordozták, ez meg teljesen mélyen vájkál az emberben. Az egész másfél év egy nagyon fura volt és most megnyugtató újra a színpadon lenni. Nem váltani kell, hanem azt csinálni, amit eddig.
Tibi, te mennyire vagy ilyen szempontból elégedett ezzel az időszakkal és mennyire vagy bizakodó, hogy talán ez így marad? Ismét emberek előtt, boldog emberek előtt muzsikálhattok.
Tibi: Az év második felével kapcsolatban szkeptikus vagyok, illetve reális, úgyhogy miközben remélek, ez nem azt jelenti, hogy minden úgy marad, mint volt. Biztos, hogy lesznek újra megszorítások és nem állhatunk színpadra, de hát ahogy megváltozott minden ez alatt a másfél év alatt, ugyanolyan nem lesz már soha, mint amilyen volt a világ. Sokat bölcsültünk és okosodtunk, meg hülyültünk… Most, hogy vannak koncertek, visszajött a régi érzés, jó együtt játszani, ez mindenképp nagy élmény. Ma is, ahogy a Jégcsap SKA-t játszottuk a legvégén, igazolta magát a dal. Most találtuk meg a színpadon a nótát, úgyhogy ezek mindig nagyon jó érzések. Én tudom, mit ad nekem a koncert, és mit ad a közönségnek, kapjuk a visszajelzéseket és ez változatlanul nagyon jó. Soha többet nem akarok online- meg stream koncertet adni. A közönség hiánya borzasztóan kiégette a spirituszt. Na mindegy, nem panaszkodunk, így hozta a sors. De majd rendeződnek a dolgok.
Miksa: A jövővel kapcsolatba nagyon jó, hogy a Tibit kérdezed, mert nekünk a Reggae Camp általában július végén szokott lenni, most azt is ilyen hibrid variációban tudjuk megoldani. (A Camp azóta már lezajlott – a szerk.) Szóval most előre kell gondolkozni, mert ezek még mindig nagyon húzzák az évet, annak is 6-8 hónap a felkészülési ideje. Azt tudni kell, hogy a Reggae Camp főként jamaicai, illetve szerte a világból érkező nagyszerű zenészeket foglalkoztat, olyan line up van, hogy azt összehozni csak profin lehet, egy komoly gépezet van mögötte.
Milyen jellegzetes debreceni sztorit tudtok felidézni kapásból?
Miksa: Á, volt például itt a Calandra zenekar, őket nagyon-nagyon szerettem! De, hogy konkrét esetet is felidézzek: a 36 évünk egyik legszívszorítóbb dolga épp itt esett meg velünk. Pistánk, a basszusgitárosunk az egyik itteni koncertünk beállása alatt lett rosszul és esett rá Tibi erősítőjére, az és a gitárja mentette meg attól, hogy összetörje magát. Ez egy jelzés, fricska volt, hogy „hé-hé figyelj oda”, hogy itt már nem a végtelen fröccsözésekről meg az éjszakáról kelljen szóljon az egész, mert korban már nem ott vagyunk. Szóval debreceni kórház, minden, amit el tudsz képzelni. Utána olyan koncertet tartottunk, ahol a billentyűsünk hozta a basszusfutamokat. Felejthetetlen dolgok történtek velünk itt, amelyek már benne vannak a szöveteinkben, és a Ladánybene életműve hordozza magában ezeket. Debrecen nagyon érdekes, különleges hely. Itt mindig egyedülálló dolgok történnek.
Tibi, neked mi Debrecen?
Tibi: Nekem egy Anna nevű lány 28 évvel ezelőttről, aki az egyetlen diszkós élményem alanya, stroboszkóp zuhatagban táncoltunk hajnalig egy koncert után. Akkor még legényember voltam… 😊 Szintén zseniális élmény volt, amikor egy sok koncertből álló turnénk utolsó állomása volt itt az egyetemen. A szomszédos Zalaegerszegről érkeztünk, de menet közben tönkrement a buszunk és egy ladánybenei sofőr hozott minket, úgy tudtunk ide eljönni, hogy neki volt egy 28 tonnás nyerges kamionja. Képzeld el, a nagy kamion hátuljában, néhány kis erősítő, és ott aludtunk egy páran. Valaki szólt bent, hogy gyerekek, megjött a Ladánybene egy hatalmas teherautóval és akkor betolattunk, föllebbentették a ponyvát, bevilágítottak és akkor mi ott kuporogtunk, mint a kisegerek figyeltünk kifelé. Ez a buli egy gólyabál volt, lenyomtuk a koncertet, és nem volt meg a szervező, bóklásztunk, hogy lassan elindulnánk haza, de a gázsi meg sehol. Találkoztunk Galla Mikivel, aki ugyanezzel a problémával bajlódott és sajátos hangján odaszólt hozzánk, hogy „nem láttátok a szervezőt, egy kis pénzt akarok adni neki!”. És ahogy Miksa is mondja, a Calandra zenekarral is nagyon szoros barátság alakult ki a felfutó éveinkben. Csere üdültettük egymást, mi itt az egyetemi klubban, Ők pedig a mi pesti klubunkban léptek fel. Nemrégiben megjelent egy könyvük is „Határsáv” címmel, amiben egy jó kis fejezetet nekünk szenteltek, nagyon jól esett.
Hogyan néznek ki a mindennapjaitok, amikor nem minket szórakoztattok?
Miksa: Motorozunk, piálunk, kergetjük a csajokat. A másfél év alatt én is elkezdtem gondolkozni, hogy teljesen “kioffolódott” minden. Én online marketinggel kezdtem foglalkozni, Tibi pedig muffokkal, ezek általában szőkék… és lámákkal is foglalatoskodik 😀
Egy kicsit komolyabban?
Tibi: Nekem mázlim volt, két és fél éve egy művelődési intézményben is dolgozom a Ladánybene szervezése mellett. Ez stabilizálta a családom anyagi helyzetét a pandémia alatt. Nem kellett ételfutárnak, vagy takarítónak állnom… Egyébként kis szabadidőmet próbálom maximálisan a családommal, gyerekeimmel tölteni.
(Tamás Nándor)
Hozzászólások