Hat évtizeddel ezelőtt, 1963-ban volt hallható az első olyan rádióadás, amelyben a labdarúgó NB I összes találkozójáról élőben jelentkeztek a Magyar Rádió sportriporterei.
A legelső műsorban Dobozy László, Gulyás Gyula, Horváth Kálmán, Kovács Imre, Novotny Zoltán, Roska Miklós, Szűcs Ferenc, Takács Árpád és Szepesi György vett részt.
Az olyen típusú körkapcsolásos közvetítést az olaszok találták ki, s nálunk is hamar nagy népszerűségnek örvendett, egészen 2009-es kimúlásáig.
Az egykori, hiánypóló műsor kapcsán közlünk egy, a témába vágó sportnovellát.
A két legnehezebb szó
Mindig is imádtam beszélni, már egészen kisgyermekkoromtól csak mondtam és mondtam, ha kellett, ha nem. Gyakran „elálltam a fejét” a környezetemben lévőknek, a szüleim főleg azt élvezhették, amikor elkezdtem utánozni a rádióbemondókat. Akkor is dőlt belőlem a szó, ha szólt a készülék, és akkor is, ha ne adj isten ki volt kapcsolva: olyankor én helyettesítettem a bőrszíjas, vállra akasztható Sokolt.
Hamar a kedvenc műsorommá vált a Körkapcsolás bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről című műsor, amely a hatvanas évek elején indult el, amikor alsó tagozatba jártam. Imádtam, ahogy ment szépen körbe-körbe a szó a riporterek között, és ha lehunytam a szemem, láttam magam előtt a komlói, a győri, a dorogi vagy a debreceni pályát, pedig addig sosem jártam ott. „Korsós megy el egy nagyszerű driblivel Fekete mellett, lendületből faképnél hagyja, majd a győri visszafelé cselez, egy alagúttrükkel újra felülteti Feketét, aki csúnyán elkaszálja a csatárt. Rögvest ott terem egy másik fekete, egy fekete ruhás, vagyis a bíró, és még a kommentátorállásból is jól látható, ahogy leteremti a vendégek játékosát. Fekete urak torzsalkodnak tehát, nem kérdéses, végül melyiknek lesz igaza.” Ilyen és ehhez hasonló meséket rejtett a Körkapcsolás minden szombaton délután.
Szinte halóságos tekintettem a sportriporterekre, és persze a futballistákra, minden reggel megvettem kilencven fillérért az EMKÉ-nél a Sportot, nem sajnáltam rá a zsebpénzemet, hétvégén pedig addig nyaggattam nagyapámat, míg elvitt a Dózsa-pályájára, vagy a Népstadionba, esetleg Csepelre, attól függően, hol rendezték a forduló legnagyobb fővárosi rangadóját. Igen hamar elhatároztam, hogy sportriporter leszek, ha törik, ha szakad, és nem tanár, mint a szüleim.
A jó szerencsém úgy hozta, hogy apám tanította magyarból és történelemből az egyik technikus gyermekét, a kislány apja a Magyar Rádiónál dolgozott. Gyorsan kinyomoztam, ki ez, a számomra kincset érően bennfentes, ember a Bródy Sándor utcában, és összeszedvén minden bátorságomat, egy nap megvártam a Rádiónál. Kerek-perec elmondtam neki, sportriporter szeretnék lenni, és mondja meg nekem, ehhez kit kell felkeresnem. Miután kikacarászta magát az öntudatos riporterfiókán, kézen fogott, és bejelentett a portán a sportszerkesztőség szobájába.
Jován elvtárs elmondta, egyelőre még túl kicsi vagyok ehhez a munkához, még a mikrofont sem érném föl, nevetett, de felajánlotta, hogy időnként egy-egy edzésre elmehetek vele, vagy valamelyik ifjabb kollégájával, hogy lássam, miként készül egy helyszíni riport.
Dezső Janival barátkoztam a legjobban össze, szerkesztő volt a rádió sportosztályán, egészen az érettségimig, 1972-ig istápolt, előtte párszor már mutogatta, hogyan kell megvágni egy felvételt az esti Sportvilágba, s olykor megengedte, hogy a Népsportban megjelenő tudósítása számára én szedjem össze, és gépeljem be az Erika írógépen az egyik csapat összeállítását a játékvezetői jelentésből.
Aztán amikor nagykorúvá váltam, Dezső Jani szólt, hogy ki kéne mennem a területi asztalitenisz-bajnokság döntőjére Rákospalotára, és 30 másodpercben el kellene majd mondanom, mit is láttam az izzadtságszagú, levegőtlen csarnokban. A homlokom gyöngyözött, miközben remegő hangon elrebegtem a mikrofonba az országosan nagyjából 67 ember által izgatottan hallgatott rövid beszámolót, miközben az akkor huszonegy esztendős, az elsőnek járó díjat átadó Európa-bajnok pingpongozó, Magos Judit hetyke melleit bámultam.
A nyúlfarknyi anyagot lehozta a Kossuth rádió, anyám végtelenül büszke volt rám, apám pedig örült ugyan, de megjegyezte, mégis csak nagyon jó, hogy azért ősztől az egyetem magyar-történelem szakára fogok járni.
Nem voltam még 22, amikor az első meccsemet megkaptam a Körkapcsolásban, kétszer három percet a Salgótarján-MTK meccsen. Nem az optimális leosztás, szó se róla: vidék, enyhén szólva sem kedvelt fővárosi ellenfél, mindezt tetézte, hogy sima, 3-0-s vendéggyőzelemmel zárult az összecsapás.
“Csalódottan kell távoznia a mintegy ötezer nézőnek a tarjáni Dolinkai pályáról, hiszen az MTK-VM Borsó János vezetésével magabiztosan győzte le az ennél sokkal jobb eredményben bízó Salgótarján alakulatát. Úgy vélem, a vendégek győzelme abszolút megérdemelt, még akkor is, ha a kék-fehérek első találata talán lesgyanús helyzetből született.” Eddig jutottam a mondandóm során, amikor az élő adásba, tisztán kivehetően beleordította a mögöttem öt méterre álló kalapos, nyugdíjas bácsika: a mocskos … anyádat, ne hazudj, tiszta les volt! Hát így indult álmaim pályafutása.
Múltak, és fokozódó sebességgel peregtek le az évek, és bár a válogatott meccsek közelébe sokáig nem tudtam odaférkőzni, egyre több rangadó jutott ki osztályrészemül. “Köszöntöm Önöket a Fáy utcából, Vasas-Ferencváros, az első félidő 10. percében: 0-0. Nincs igazi meglepetés a két gárda összeállításban, kedves hallgatóink, ha csak az nem, hogy az angyalföldiek hálóját ezúttal nem Kakas védi, hanem Leboniczky András, Kakas Laci ugyanis a meccset megelőző bemelegítés során megsérült, ezért nem tudta vállalni a játékot. Közben Dzurják robog el a bal oldalon, de mélyre sikeredik a beadása, és Kakas lehúzza a labdát. Te jó ég, ezek szerint mégis Kakas véd, még jó, hogy csak Leboniczkyvel kevertem össze, nem pedig a tojós tyúkkal!”
Sok esztendővel később még mindig a szavak bűvöletében éltem, ám eljött az öregkor, akkor fogott meg az egyik nagy kedvencem, a P. Mobil zenekar legújabb nagylemezén egy dal, a címe: A két legnehezebb szó. Az ember első és utolsó szaváról elmélkedik a szöveg, ahogy Schuster Lóri énekli: “egyiket se tudom.” És akkor döbbentem rá, miközben hallgattam, hogy sosem kérdeztem meg a szüleimtől, mi volt az első szavam, talán az, hogy körkapcsolás.
Most három hónapja fekszem, szinte mozdulatlanul, másfél hete már a kórházból is kiengedtek, Aranka ápol most engem, szerintem nem a gyerekem, és nem is valami rokon, fogalmam sincs ki ez. Aranka, az talán még biztos. Hamarosan eljön az utolsó szó kimondásának ideje, érzem. Vagy Anya, vagy Apa lesz az a szó, mostanság sokat álmodom velük nedves párnámon. Igaz, az imént elszenderedtem ebéd után, a válogatott meggypiros mezében nyargaltam a kapu felé, pompás ütemben kaptam a labdát és 14 méterről bebombáztam a hálóba a labdát. Góóóóóól! Köszöntjük kedves hallgatóinkat, következik a Körkapcsolás.
“Kérem szépen, ez a Kakas Laci ihletett formában véd, óriási bravúrral fogta Katzenbach lövését. A piros-kék hálóőrről talán kevesen tudják, de ő volt az, aki 1980. január 28-án kivédte Diego Maradona tizenegyesét. A kapus Dél-Amerikában portyázott a Fradival, ahol az Argentinos Juniors ellen játszottak. A 25. percben büntetőhöz jutottak az argentinok, és Kakas kivédte Maradona tizenegyesét. Most azonban nem büntetőt hárít a derék portás, hanem sárga lapot kap időhúzásért Maczkó játékvezetőtől, aki vélhetően nem az esti mesét mondja el neki.”
(Tamás Nándor – Isten keze, novellák, 2018)
Hozzászólások