Emlékeznek még, amikor a Facebook-on jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök, hogy bezárnak az iskolák, az óvodák, leállnak a szakrendelések, leáll minden, és aki csak teheti, maradjon otthon? Nem, nem a 2021-es bejelentésről beszélek, hanem 2020-ról. Ma van egy éve, hogy amit bejelentett, az megvalósult a gyakorlatban is. A déja vu mellett pedig rengeteg érzés kavarog az emberben. Vélemény.
Bíztam benne, hogy nem lesz olyan esemény, melyről úgy fogok mesélni az unokáimnak, hogy az akkor tapasztalt érzéseket csak nehezen fogom tudni érzékeltetni. 2020. március 16-a ilyen. Ekkor vált valósággá az, amit pár nappal korábban egy facebook live-ban jelentett be Orbán Viktor, hazánk miniszterelnöke, hogy bezár az ország a koronavírus terjedése miatt. Sokkolt. Nem csak engem, sokakat.
Eltelt egy év. Ma van egy éve, hogy tényleg leállt minden. Hogy minden bezárt és tényleg kiürültek az utcák. Ma van egy éve, hogy minden második embernek „Maradj otthon!” kerettel ellátott profilkép díszítette a közösségi oldalon az adatlapját. Ma van egy éve, hogy elindultak az ovis-sulis karantén csoportok. Ma van egy éve, hogy 5 percenként frissítettük a WHO oldalát a friss hírek miatt. Ma van egy éve, hogy megtapasztaltuk, egy láthatatlan ellenség képes tömegeket mozgatni és egy helyben tartani.
Eltelt egy év. A helyzet pedig rosszabb lett. Ismét otthonmaradásra int minden és mindenki, most mégis tömve vannak a piacok. Ismét otthon vannak a kicsik és a nagyok, ismét sokan dolgoznak a házuk biztonságából, az egészségügy mégis soha nem látott csatát vív értünk. Bevallom, most sokkal nagyobb a szorítás. Sokkal erősebb a sokk és sokkal fojtogatóbb a bizonytalanság.
Egy év távlatából – és a karantén kellős közepéről – nagyon szeretném, ha jövőre már csak az elmúlt egy év emlékének törlésén kellene dolgoznunk. Eredetileg arról terveztem cikket írni, hogy mi az, amit -ha csak rövid időre is, de- visszakaptunk az elmúlt egy évben és mi az, amit még mindig nélkülöznünk kell.
Írni akartam arról, hogy mennyire hiányzik a karneváli menet útvonalán a heringparti, hogy láthassuk a kocsikat. Hogy mennyire jó lenne a játszótéren nem azt nézni, hogy a csúszdán a másik kislány köhintése vajon betegségre utal-e vagy sem. Hogy mennyire jó volt a főtéren kávézók teraszain ücsörögni, hogy mennyire gondtalan volt a FÓRUM folyosóin sétálni, üzletből-üzletbe betérni és vásárolni, mindezt maszk nélkül. Olyan apróságnak tűntek ezek régen, most mégis annyira hiányoznak. Írni akartam arról, hogy mennyire hiányzik a régi, járványmentes Debrecen. De inkább nem írok erről, mert mindez most másodlagos. Mindez most egy távoli jutalom csupán, amit talán ismét megkapunk, ha kimászunk ebből a slamasztikából.
Most, egy év távlatából inkább arról írok, hogy mennyire becsülöm azokat, akik most is küzdenek a betegekért. Hogy mennyire tisztelem azokat, akik minden nap bemennek, értünk és a biztonságunkért, az ellátásunkért dolgoznak. Hogy milyen hálás vagyok minden orvosnak, ápolónőnek, bolti eladónak, mentősnek, rendőrnek, gyógyszerésznek és mindenkinek, aki viszi a vállán a súlyt, amit ez a kollektív teher extrán rájuk pakol. Hogy mennyire szorítok értük, hogy még bírják egy kicsit. Csak egy kicsit, Hogy tudják, mi támogatjuk őket és a magyar nyelv képtelen kifejezni azt, amit jelenleg érzünk a munkájuk miatt.
Most, egy év távlatából inkább arról írok, hogy egy szabad március 16-ról álmodom, amikor nem része az életünknek a félelem, a bizonytalanság. Amikor nem kell aggódva várnunk az időpontot, amikor telefonálhatunk az intenzíven lévő szerettünk állapota miatt. Amikor előző nap egymás mellett viseltük a kokárdát a március 15-i ünnepségen, és nem egymástól másfél méternyire kell állnunk a mintavételi pontokon. Amikor a gyerekek úgy mennek intézménybe, hogy nem rándul össze a gyomrunk, hanem önfeledten megölelhetik egymást mindenféle kockázat nélkül. És amikor már csak az elmúlt időszak rossz emlékei lesznek karanténban, nem pedig mi.
Hozzászólások