„Magyarországon az első fantasy művészek közt voltam” – interjú Szendrei Tiborral

Szendrei Tibor a magyar fantasy festészet emblematikus alakja. Külföldön is jelentek már meg könyvek az ő borítóival. Moziplakátok festésével kezdte, nemrég pedig több millióért keltek el képei egy nemes ügy szolgálatában. Művei megtekinthetők a szendreiart.com weboldalon.

Mióta rajzol? Mesélne grafikusi pályafutásáról?

Legalább öt munkahelyem volt mielőtt szabadúszó grafikus lettem. Úgy éreztem, hogy a rajzolás az egyetlen, ami foglalkozásként nálam szóba jöhet. Erre a lehetőségre azonban éveken keresztül várnom kellett.

Autodidakta vagyok, a magam módján tanulok, fejlődök, vagyis soha nem végeztem ilyen jellegű iskolát.  Az utolsó munkahelyemen, a Hajdú-Bihar Megyei Moziüzemi Vállalatnál utcai moziplakátokat festettem. Ez nem úgy történt, mint sokan gondolnák, hogy megnézzük a filmet, és utána kitalálunk valamit. A filmeket általában nem láttuk, legfeljebb utólag. Fotókat kaptunk és ezek alapján dolgoztunk. Szerettem csinálni, de a változásoknak nem lehet útját állni.

Munka mellett a szabadidőmben elkezdtem képregényt is rajzolni. Először csak saját kedvtelésre, de az első jelentősebb grafikusi megbízásom már ennek köszönhettem. Megkeresett egy akkoriban induló kiadó vezetője, aki egy havonta megjelenő folytatásos képregény újságot szándékozott piacra dobni főleg az én rajzaimmal. Később mások munkáival bővült az újság tartalma, de egyéb írások is kerültek bele. Sajnos ez a Találkozás című képregényes és novellás újság mindössze 7 számot élt meg. Mint kiderült, nem volt gazdaságos tovább fenntartani. Ekkoriban már szabadúszóként dolgoztam, a munkahelyemet ugyanis 1988 nyarán, tehát még a rendszerváltás előtt felmondtam.

A kiadó a sikertelen képregényújság után sci-fi, fantasy és egyéb témájú könyvekkel próbálkozott, ami be is jött neki. Évekig festettem számára a címlapképeket, de volt még mellette 6-8 másik kiadó is, akik időnként rendeltek tőlem illusztrációkat.

Az ezredfordulóig az egyik legfőbb megbízóm a Cherubion kiadó volt, mely leginkább a Káosz regényekkel lett ismert. Írójával, Nemes Istvánnal, azóta is nagyon jó barátok vagyunk.

A következő tíz éves időszakom már főleg egy ifjúsági kiadóhoz köthető. A munkaidőmnek több mint a felét már nekik szenteltem. Ismeretterjesztő és szórakoztató kiadványokba készítettem illusztrációkat a 14 éven aluli korosztálynak. Ezek a munkáim üdítő változatosságot jelentettek számomra a fantasy és a sci-fi mellett, amiből viszont egyre kevesebb lett.

Az első tíz évemben nagyon lelkes kezdő, de nagyon sokat fejlődő illusztrátorrá váltam. Érdekes, hogy pont ez az időszakom a legismertebb a rajongók körében, pedig azokat a munkáimat jómagam még most sem igazán tartom kiforrottnak. A szakmai tudásomhoz képest viszont talán többet tettem bele. A szívemet és a lelkemet.

A második szakmai évtizedben éreztem úgy, hogy már tudok rajzolni. Bármilyen megrendelést el tudtam vállalni, de maradtam a fő vonalnál, a Cherubion kiadó könyveinél és a gyermekkiadványoknál.

2010 után a harmadik szakmai évtizedem nagyon más lett. A gazdasági helyzet miatt csökkentek a kiadók és a megrendelések is. Jöttek a fiatalok, az új nemzedék. Sok tehetséget láttam, akik szakmai ismertség híján kevesebb honoráriumért is vállaltak olyan munkákat, amivel korábban engem kerestek meg. Kezdett kialakulni az elsődleges szempont, az olcsóság, ami minden kiadványnál fontossá vált. Persze voltak kivételek is, akik a jelentősebb könyveknél ragaszkodtak, és továbbra is ragaszkodnak hozzám, de ezek száma egyre csökkent. Végül teljesült a korábbi kívánságom. Kevesebb borítót vállalok, amiért fizessenek bármennyit is, azt továbbra is csak szívvel és lélekkel vagyok képes megcsinálni, beletéve szakmai tudásom legjavát… ha már elvállaltam.

Mostanában megnőtt az igény az eredeti művekre, ezért a negyedik időszakomban úgy tervezem, hogy visszatérek a hagyományos technikákhoz. Egyébként erre már közel húsz éve készülök, csak egy kép elkészítése így sokkal tovább tart, de ha kapok rá időt, a kiadónak is megfelel és az eredeti festményt is megveheti egy rajongó, akkor mindenki jól jár.

Milyen technikákkal alkot?

Az elején hagyományos technikákat használtam (tempera, vízfesték, olaj), de ezekkel nem tudtam eléggé hatékonyan dolgozni. Ekkor jött az airbrush (retuspisztolyos) technika, amit nem igazán kedveltem, de a hatékonyságon segített. Az ezredforduló után pár évvel következett a digitális technika, ami szintén nem a szívem csücske, de elkerülhetetlenné vált, hogy megtanuljam. Kiadói igény is kialakult rá, hiszen a képek felhasználása a többrétegű lehetőséggel kibővült, vagyis elemekre bontva is könnyebbé vált egy ismeretterjesztő kép többszöri felhasználása. Emiatt persze jobban is fizettek érte. Ezt a technikát is folyamatosan, autodidaktaként fejlesztettem magamnak élesben, alkotás közben.

Az első ilyen munkámat még hagyományos „egérrel” festettem. Olyan volt, mintha egy féltéglával kellett volna rajzolni vékony hajszálakat. Utána persze beszereztem hozzá a speciális grafikai eszközöket, amivel már sokkal könnyebben ment a munka. Először egy A/5-ös méretű digitáblán dolgoztam, tehát egy tenyérnyi területen kellett megfestenem a jóval nagyobb képeket is. Ez jelentősen finomította a kézmozgásomat, hiszen egészen apró mozdulatokkal kellett dolgoznom. Kézremegés szóba sem jöhetett.

Érdemes minőségi felszerelést használni, mert nekem például az első, orosz gyártmányú retuspisztolyom fél év alatt berozsdásodott, ami egy vizes bázisú festékszóró eszköznél nem igazán elfogadható. Igaz, elég olcsón vettem.

Szóba került, hogy rengeteg könyvet illusztrált, illetve készített hozzájuk borítót. Hogyan készültek ezek?

Nagyon ritka az, amikor előre megkapom a könyvet, és el tudom olvasni. Nagyon sokszor azért, mert akkor még az író dolgozik rajta. Általában megbeszélem vele, vagy a kiadóval, hogy mit szeretnének, és én miben kapok szabad kezet. Sokszor annyi is elég, ha leírják, miről szól a regény, én pedig az alapján próbálom visszaadni annak hangulatát.

A könyvborító egy reklám, és reklámozni sokféleképpen lehet. A fantasy képeknél a jelenetábrázolás a legkedveltebb, de itt is fontos, hogy a kép éreztesse a regény hangulatát.

Ahogy látszik is a munkásságán, szereti a fantasy-t. Mi indította el a fantasy szeretete felé?

Magyarországon az első ilyen műfajú képek elsősorban Boris Vallejo művei voltak, melyek gyakran díszítették az Interpress Magazin címoldalát a hetvenes-nyolcvanas években. Számomra ezek a képek jelentették a fantasyt.

Mivel jobbára zárva voltak a határok, nem sok fantasy témájú kiadvány jutott be az országba, így ilyen típusú regényeket akkoriban még nem olvastam. Engem elsősorban a vizuális világa vonzott, vagyis inkább illusztrációs műfajként érdekelt. Találtam egy szomszéd országban élő magyar dealert, aki be tudott szerezni számomra különböző fantasy albumokat. A kilencvenes évek végére már valóságos albumgyűjteményem volt különböző neves festők alkotásaiból. Nem voltak olcsók, de a későbbiekben is vásárolgattam még jó párat. Ezek kedveltették meg velem a műfajt, és így kezdtem el fantasy regényeket is olvasni, aztán jöttek a filmek is.

A műfaj a mai napig az egyik kedvencem, főleg azért, mert a fantáziának nincsenek korlátai, és ez az egyik legfontosabb jellemzője a teljes szabadságnak is, ami persze illúzió, ahogy a fantasy is az.

Ön hogyan határozná meg, hogy mi a fantasy?

A fantasyt elég tágan érdemes értelmezni. Egy klasszikus, realista ábrázolásmódú művet könnyen fantasy műfajúvá lehetne alakítani, ha olyasmit festünk rá pluszban, ami már meghaladja az általunk ismert valóságjegyeket. A legtöbb fantasy alkotás műfajilag elég közel áll a realista ábrázolásokhoz, hiszen ezeknek a műveknek főleg a tartalom adja meg a jellegét, de azt tudni kell láttatni. Ez viszont azzal is járhat, hogy ezeknél a képeknél nem árt a magas szintű grafikai tudás. A fantázia része abból következik, ami a valós világra nem igazán jellemző (pl. mágia, vagy különböző lények, boszorkányok, stb). Az irodalomban ugyanez a helyzet. Egyik kedvencem, amit illusztráltam is, a János vitéz, amit valójában simán lehetne fantasy műnek is nevezni, ahogy sok mesét még.

Ez egy szubkultúra, aminek a világhoz hasonlóan Magyarországon is szűk a rajongó tábora, de ők általában nagyon szeretnek olvasni. Nálunk korábban elég mostohán bántak a műfajjal, lenézték, mint a képregényt, de a rendszerváltás után mással együtt ez is nagyobb teret kapott. A nyolcvanas évek vége, de főleg a kilencvenes évek valósággal ontották magukból a műfaj „gyermekeit”. A legnagyobb rajongótábor az akkori tizenévesekből, huszonévesekből állt, akik többek között a szabadság érzését is szívták be vele folyamatosan. A nyugati államokban viszont a műfajnak már előtte is sok évtizedes múltja volt. Az én kedvenc művészeim már a hatvanas években jelentős fantasy alkotók voltak. Frank Frazetta sajnos már nem él, de az ő munkái a mai napig kultikusak. A műfaj egyik úttörője volt, a művei a mai napig ikonikusnak számítanak, és nagyon drágán kelnek el. Magyarországon valahol én is az elsők között voltam a Boros–Szikszai párossal egyetemben. Talán ez is az oka, hogy a nevünk még mindig ismert a műfaj hazai kedvelői körében.

Június elején volt a Cherubion legendái jótékonysági árverés Bíborkáért. Hogyan zajlott? Mit sikerült elérni?

Az aukció hátterében az állt, hogy az unokám egy gyógyíthatatlan genetikai betegséggel született. Van esély arra, hogy egy jelenleg még kísérleti stádiumban lévő gyógyszeres kezelést kapjon, aminek viszont még nem lehet tudni a járulékos költségeit.

A pandémia miatt szinte mindenkinek csökkent a jövedelme, ami sajnos a családunkat is jelentősen érintette.

Eszembe jutott egy ötlet. Elmentem Nemes István barátomhoz, hogy az eredeti műveimből esetleg rendezhetnénk egy aukciót. A festményeim legféltettebb darabjai nála voltak, melyektől nem akart megválni semmi pénzért, de most gondolkodás nélkül felajánlotta az unokám érdekében. Egy évvel korábban már volt egy sikeres aukció a tragikusan elhunyt Gáspár András író családjának megsegítésére a Boros–Szikszai képekből. Valami hasonlóra gondoltam én is. Magam akartam megszervezni, hogy ne terheljek vele senkit, erre pont akkor (mert véletlenek nincsenek) hívott fel Lipták László kollégám, a tavalyi árverés egyik szervezője, bár igaz, teljesen más ügyben keresett. Mindenesetre megkérdeztem tőle, hogy segítene-e, és ő teljesen önzetlenül belement, ahogy a szervező csapat többi tagja is.

Az aukciót Facebookon keresztül bonyolítottuk le nyilvános körülmények között. A képeket Magyarország egyik leghíresebb kiállítótermében, az Ernst Galériában élőben is meg lehetett tekinteni, köszönet érte Eleni Korani galéria tulajdonosnak, aki teljes szívből támogatta ezt a nemes ügyet. Mellesleg a képeim is nagyon tetszettek neki.

A kilencvenes években készült 8 darab festményem került kalapács alá, de nem tudtuk előre, mi lesz a vége. Azért bizakodtunk, főleg a Káosz képek miatt. Tippelgettünk, mennyi lesz az érdeklődők száma, meddig fognak felmenni a licitek. Nos, hatalmas siker lett. A duplája jött be annak, amit legbátrabb tippnek gondoltunk. A legtöbb vevővel sikerült beszéltem telefonon, amikor átvették a képeket. Szinte mindannyian a kilencvenes években voltak fiatalok. Főleg a nosztalgia és a segítség motiválta őket, és nagyon örültek még a gondolatnak is, hogy az egyik kedvencük ott lesz az otthonukban bekeretezve a falon.

Az aukció közben felhívott az egyik korábbi vevőm. Ő ugyan nem akart licitálni, mert korábban már vásárolt tőlem több képet is, de úgy érezte, adnia kell még utólag egy jelentősebb összeget a képeimért kiegészítésként az unokám számára. Úgy érezte, még így is jól járt. Engem ez nagyon meghatott.

Úgy érzem, érdemes volt festegetni annak idején, és ezért is érzem, hogy megint érdemes lenne, ráadásul kedvem is van hozzá. Már megrendelőm is akadt, akinek nem sikerült az aukción megszereznie a kedvencét.

És ezzel elkezdődhet a negyedik korszakom.

Ha az olvasók szeretnének segíteni a kisunokájának, hogyan tehetik meg?

A fiamék elindították az Együtt Bíborkáért Facebook-oldalt. Ott minden idevonatkozó információt meg lehet találni.

Nem tudjuk még, mennyi járulékos kiadással járhat egy ilyen kísérleti programba bekerülni. Azt sem tudni, az esetleges kezelés mivel fog járni. A legfontosabb cél, hogy életben maradjon, legyen egészséges és boldog életet teremthessünk neki. Még az első célról sem tudunk biztosat mondani. Csak reménykedünk, de az idő egyre kegyetlenebbül fogy.

Fizikailag szinte bármit el lehet viselni, de lelkileg a szülőknek a legnehezebb, akik minden nap szembesülnek a helyzettel, és ők nem panaszkodnak, hanem teszik a dolgukat szívvel és lélekkel.

Elég sokan támogatnak, és nem csak anyagilag, hanem lélekben is, ami nagyon jó érzés tud lenni.  

Készülőben egy képregénye. Erről mit lehet tudni?

Úgy 3 évvel ezelőtt elég rossz mentális állapotba kerültem. Egyesek szerint ezt hívják kiégésnek. Lehet. Lényeg, hogy úgy éreztem, nem jó irányba haladok szakmailag. Nem voltak újabb kihívások. Kezdtem azt érezni, hogy már szinte csak a fizetség okoz némi örömérzést, a munka nem.

Másfél évig nem csináltam semmit. Minden lendület eltűnt belőlem. Pihentem.

Aztán úgy döntöttem, ennek véget kell vetnem, mert kezdtem mások idegeire menni. Gondoltam, csinálok egy képregényt, mert kedvem van hozzá. Nemes István barátom is valami hasonló időszakkal küszködött. Így hát leültük, mint két kiégett, öreg alkotóművész és beszélgettünk a képregényről, a jövőről. Pár hónap elteltével kaptam tőle egy forgatókönyvet. Mondanom sem kell, nagy lelkesedéssel kezdtem neki a munkának. Kezdtem újra lendületbe jönni. A képregény harmadánál azonban át kellett gondolnom a dolgot, mert erősen fogyni kezdtek a tartalékaim. Két évig szinte semmi jövedelmem nem volt.

Többször tapasztaltam már, hogy amikor szükségem van rá, valahogy mindig jön valami segítség, mintha lenne egy segítő őrangyalom. Egy kis csapat olyan munkát kínált, ami rövidtávon ugyan nem igazán, de hosszú távon elég sokat hozhat a konyhára, ráadásul a megbízás igencsak kedvemre való volt. Így viszont választanom kellett, mert egyszerre két olyan munkát csinálni, ami hónapokig is eltart, és amiből csak később lehet bevételem, elég luxusnak éreztem bevállalni a mai helyzetben. Így a képregény hátrébb került a listámon.

Persze azért időnként elővettem, mert a kedvem megmaradt a rajzoláshoz, sőt nekikezdtem az oldalak kiszínezéséhez is, aztán majd elkészül valamikor.

Idén, a Cherubion kiadó 30. születésnapjára terveztem ugyan megjelentetni, de már nem fog beleférni. Valószínűbb, hogy jövőre jelenik majd meg.

A „kiégés” úgy tűnik letudva.

Gondolt már arra, hogy külföldön folytassa a rajzolást?

Szeretem Magyarországot, szeretek magyarul beszélni, nem szívesen hagynám el a hazámat, ha nem muszáj, és rajzolóként nem is lenne szükséges elmennem ahhoz, hogy külföldön is megjelenjenek a munkáim. A kilencvenes években külföldi kiadóktól is kaptam megrendeléseket, de én elégedett lennék, ha az itthoni megrendelésekből is meg tudnék élni anélkül, hogy ne kelljen magam szembeköpni. Ez utóbbit idéztem valakitől, aki a családjával együtt már jó ideje tőlünk nyugatra találta meg a boldogulást.

Interjú: Kiss Tamás