A film sikerének egyik kulcsa mindenképpen a sziporkázó szereposztás. A négy, 60+-os főszereplő hölgy, Diane, Vivien, Sharon és Carol szerepében ugyanis nem mást, mint Diane Keatont, Jane Fondát, Candice Bergent és Mary Steenburgent láthatjuk, akik egytől egyig szó szerint lubickolnak a rájuk bízott, általuk megformált karakterben. Mivel tegnap volt a napja, hogy a népszerű Szex és New York sorozat húsz éves évfordulóját ünnepelte a filmes szakma, nos, különösen aktuálisnak érzem, ha azt írom: a Könyvklub című film olyan, mintha Carrie Bradshow-t és három barátnőjét látnánk viszont – épp két évtized múltán, immáron negyven éves rendíthetetlen jóbarátságban, s igen, még mindig (vagy már megint) a férfiak és a szex körül forgolódva. A „prímet” itt is egyikük viszi: a férjét egy éve gyászoló Diane olyan, mintha Carrie lenne idősebb kiadásban, Vivien még mindig ott tart, mint a Szex és New York Samanthája, igen: fűvel-fával, Sharon mintha Miranda sorsát vinné tovább – hisz a válását még mindig nem heverte ki -, Carol pedig, hasonlóan Charlotte-hoz, jó rég ellaposodott házasságát igyekszik helyrehozni.
A négy hölgy negyven éves barátsága ugyanakkor az általuk alapított könyvklubon is nyugszik (innen a film címe), melynek keretében időközönként egy-egy előre meghatározott és elolvasott könyv kerül közöttük terítékre – s a könyvön keresztül a magánéletük aktuális állapotára. Így „jön a képbe” az a bizonyos A szürke ötven árnyalata, amelynek olvasása mindegyikükben felcsigázza a vagy már rég elfeledett testi vágyakat, vagy – Vivien esetében – igyekszik azt a megfelelő partner, a negyven éve elveszített, de az igaz szerelmet jelentő Arthur (Don Johnson) felé terelni. A szürke ötven árnyalata után a teljes trilógia – A sötét ötven árnyalata, A szabadság ötven árnyalata – elolvasása is következik, a film pedig azért is kiváló, mert a hatvan feletti nők „felébredésének stációit” és a könyvekben foglaltakat remek párhuzamba tudja állítani.
Mindezt humorral, s ami a legfontosabb, iróniával, sőt, öniróniával teszi. A négy karakter mindegyike tisztában van a saját helyével, lehetőségeivel, értékeivel és hibáival, és képes nevetni is ezeken. Miközben – s itt a film mer erre a kétes minőségű trilógiára is finoman, mégis ironikusan reagálni – maguk is tudják, hogy a Moby Dick után E. L. James regényeit „nem nagyon lehet irodalomnak nevezni” – mégis megtalálják azokat a kulcsokat, amelyek nekik ezekből az erotikus irományokból szükségesek ahhoz, hogy újra férfit találjanak maguknak, vagy hogy végre a megfelelő emberrel legyenek együtt. Amikor például Diane – akit a két felnőtt lánya a széltől is óvna, mintha neki már semmi sem járna az élettől – összejön egy rendkívül jóképű pilótával, Mitchellel (Andy Garcia), és elkezd a családi kötelességei és a neki jár boldogság között ingadozni, eljut A sötét ötven árnyalatáig. Ám rájön, hogy nem kell még neki csak „nagymamát játszania”, s egy merész húzással, a lányai legnagyobb csodálkozására, a boldogságot, az új kapcsolatát választja. Kezében A szabadság ötven árnyalatával….
A film ugyanakkor merészen, mégis kellő tisztelettel tárgyalja a ma is tabunak számító időskori szexualitást. S itt a férfi szereplők is remekelnek. A Carol férjét, Bruce-t játszó Craig T. Nelson például csodálatosan képviseli a férfiasságában már nem hívő, a szexet már nélkülöző férfit, aki számára épp egy talpraesett feleség szükséges, hogy újra felkeltse azt, ami már úgy gondolta, nem jár neki. De Sharon volt férje, George (Richard Dreyfuss) esetében a kapuzárási pánikkal is szembesít: hiszen ő egy huszonpár éves lánnyal keresi hatvan fölött a megújulás lehetőségét…
De mivel vígjátékról van szó, természetesen a végén mindenki megtalálja a maga boldogságát. Hogy milyen csavarok, fordulatok és fondorlatok útján, arról, azt javaslom, győződjenek meg személyesen. Nézzék meg a Könyvklub – az alkony ötven árnyalata című filmet, amelynek megtekintése után garantálom, hogy mindenki a saját korához illő tanulságok levonásával fog távozni a moziból.










Hozzászólások