A Queen együttes, benne elsősorban a frontember, Freddie Mercury életét feldolgozó Bryan Singer és Dexter Fletcher rendezte Bohém rapszódia című film kapcsán, bármennyire is szeretném, s bármennyire is feladatom lenne, de képtelen vagyok elfogulatlan lenni. Amikor 1991. november 24-én Freddie Mercury halálhíre szó szerint sokkolta a világot, s benne engem is, mindössze tizenöt éves voltam, de már ekkor egy életre beoltott a minőségi, igényes rockzenével. S a Queen muzsikájának, na meg persze Freddie Mercury csodálatos és megismételhetetlen hangjának azóta is töretlen rajongója vagyok.
Freddie Mercury halála napján a történelemtanárom „jófejségének” hála, az egy perces néma csendet követően egész töri órán – akkor még videokazettán – egy korábbi Queen-koncert felvételét néztük. S zokogtunk. S az egészből csak annyit fogtunk fel, illetve annyit tudtunk, hogy ez a rendkívül tehetséges ember elkapta az AIDS nevű betegséget, és negyvenöt évesen belehalt. Egyéb hírek nem nagyon érkeztek, nem nagyon érkezhettek a szocialista rendszert épp hogy lebontó országunkba. S most, majd’ három évtized elteltével készült egy film, ami mindazt, amit eddig Freddie-ről, a magánéletéről illetve az együtteséről tudtunk, átírja, felülírja, s – számomra legalábbis – teljesen új megvilágításba helyezi. S nem csak azért, mert 1970-től kezdve végigmegy a frontember és a zenekara életútján, hanem azért, mert mer a felszínes tények mögé nézni, és meri a kulisszák mögötti eseményeket láttatni.
Hisz valljuk be őszintén: Freddie-t – nyilván az AIDS miatt – egyszerűbb volt elkönyvelni homoszexuálisnak, s ezért esetleg el- vagy megítélni, mint mögé nézni annak, hogy egy huszonéves fiatalember min megy, min mehet keresztül addig, amíg rájön: a saját neméhez vonzódik. Nos, a Bohém rapszódia rendezői és forgatókönyvírója, Anthony McCarten Freddie-nek – akit ebben a filmben kiválóan, s az „eredeti” ikonhoz megszólalásig hasonlító emberként Rami Malek alakít – ezt a felismerését is megmutatja, mégpedig a kiváló dramaturgiának köszönhetően nem Freddie tudatán, hanem a vele akkor már évek óta szerelmi kapcsolatban álló lány, Mary érzékenységén, női intuícióján keresztül. A már eljegyzett, gyönyörű Mary ugyanis jóval korábban megérzi, mint azt Freddie ki merné maga és a lány előtt is mondani, hogy a férfiakhoz vonzódik. Pontosabban: hogy nem „egyszerűen” biszexuális – amibe, ugye, Mary ugyanúgy beleférne –, hanem homoszexuális, amely felismerés után az egyébként imádott, „élete szerelmeként” aposztrofált lánynak egészen más szerep jut Freddie életében. A Lucy Boynton alakította Mary sorsa önmagában „megér tehát egy misét”: ha a film csak annyiból állna, hogy bemutatja egy homoszexualitását egy lányon keresztül felismerő fiú történetét, s a lány ezzel kapcsolatos kálváriáját, már nem hiába alkották volna meg. Miközben a lány képes rá, és marad, megmarad: tudja, hol a helye Freddie életében ettől kezdve – ami már eleve óriási jellembajnokságról árulkodik.
Csakhogy a film nem merül ki az ő kettősük drámájának láttatásában. Nagyon nem, mert közben ezzel párhuzamosan zajlik egyfelől a zenei karrier, másfelől Freddie felismerés utáni – a személyiségét illető – folyamatos útkeresése, s e kettő mintha egyáltalán nem akarna találkozni. A rosszul megválasztott szexuális partner, Paul Prenter (Allen Leech) személyében ugyan egy ideig mintha egyfelé haladnának a dolgok: a szerető ugyanis kerékkötője kíván lenni a Queen szárnyalásának, de némi konfliktus után, s a filmben eredetiben(!) leadott Live Aid-koncerten a zenekar újjáéled, s benne Freddie olyan, mintha a hattyúdalát adná elő: az ekkor már a betegégével és az életesélyeivel tisztában lévő művész talán utolsó „hatalmas dobása” volt ez az afrikai éhezőket megsegítő jótékonysági koncert, hogy az ezt követő hat év, 1991-ig már a folyamatos leépülés és – ugyan még koncertekkel övezett – de elmúlástudat körül folyjék.
S a film épp a fenti szárnyalni tudás kapcsán Freddie kicsapongó életét is és annak következményét, az AIDS-et is új megvilágításba helyezi. Hiszen tudjuk, hogyan kapta el a betegséget, de a film azt is láttatja, hogy ebben nem csak ő volt a hibás. Az őt a züllés útjára terelő Paul szerepe ebben legalább annyira nagy, aki ráadásul még rendkívüli jellemgyengeségről is tanúbizonyságot tesz azt követően, hogy Freddie összeszedi magát, és képes elhagyni.
Miközben akár beteg Freddie, akár még csak közeledik a súlyos kór felé, Bryan Singer és Dexter Fletcher filmjéből azt is leszűrhetjük: ahhoz, hogy valaki ekkorát alkosson, ekkora művész legyen, s úgy tudjon kommunikálni akár a szátötvenezres nézőközönségével, ahogyan ő tudott, ahhoz igenis másnak kell lenni. Olyasvalakinek, aki nem szokványos, aki elüt az átlagtól, s aki épp ezért rendkívül nehezen kezelhető. S Freddie ennek a másságának lett egyfelől az áldozata – a film az örökös magányát, illetve időnként társas magányát végig nagyon erősen sugallja felénk -, másfelől a győztese, hiszen arra a muzsikára, arra a virtuozitásra és arra a fajta bátorságra, amire ő volt képes, s amit ő mutatott a színpadon, más képtelen lett volna. Ehhez ő kellett – az összes, kreativitását övező furcsaságával, amely furcsaságai közé, mint azt a film elején megtudjuk, az a plusz négy metszőfoga is beletartozott, amellyel a világra jött.
S ha valaki ezek után még mindig nem érzi, hogy rohannia kell – például a debreceni Apolló moziba – megnézni a filmet, felé is van még egy „aduászom”: mégpedig a Bohém rapszódia című csodálatos szám rendkívül izgalmas, épp ezért a film címét is adó keletkezéstörténete. Azaz a Queen ezt követő tündöklése, s ezzel párhuzamosan egy valakinek a szám meg nem értése, „félrekezelése” miatti, jól megérdemelt bukása.
Gyürky Katalin
Hozzászólások