2023. január 20-án délutántól a debreceni Apolló moziba költözik az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál hét filmje. A három napig tartó eseménysorozatot az esemény debreceni lebonyolításáért felelős kommunikációs szakember, Dámóczi-Pusztai Ákos a az idei fesztivál szlogenjével nyitotta meg.
A „Tiszteld az életet! Ne ölj! Ne vedd el mások életét és lelkét, múltját és jelenét, szabadságát és örömét, alkotását és hitét, ne pusztítsd el a környezeted!” – szlogen szellemében látható dokumentumfilmes alkotások három napra elosztott debreceni levetítése előtt a kommunikációs szakember elmondta: mindegyik film után az adott alkotás témájához értő szakemberek fognak beszélgetni a látottakról, és természetesen a közönség soraiban ülők véleményét is várják a látottakkal kapcsolatban.
Nem volt ez másképp a megnyitó után 16 órától levetített első film, a lengyel Marek Kozakiewicz rendezte Szótlan szeretet című filmet követően sem.
A film utáni diskurzus ez esetben – látva az alkotást – több szempontból is hasznosnak bizonyult, hiszen a dokumentumfilm két, pontosabban legalább két, a mai társadalmi életünk szempontjából kényes témát érint. Egyfelől a gyászt, annak feldolgozását vagy épp a feldolgozatlanul maradását, illetve a homoszexualitást.
A két érzékeny téma egy testvérpár sorsán keresztül tárul elénk és fonódik össze. Az édesanyjukat elveszítő, régóta apa nélkül élő – már felnőtt – Agneszka és a kamasz, tizennégy éves öccse, Miłosz árván maradásának látszólag egyenes következménye, hogy Agneszka gyámság alá veszi az öccsét. Ám miközben ennek a mégsem egyértelmű és egyszerű jogi procedúrája zajlik, szembesít a film egy másik ténnyel: Agneszka leszbikus mivoltával. A Németországban élő Agneszka az anyja halála után kénytelen hazaköltözni Lengyelországba az öccse miatt, miközben a párja, a szintén lengyel Majka Németországban marad. Ha ő is hazajön hozzájuk, félő, hogy egy leszbikus párra – abban a konzervatív kis lengyel faluban, ahol az anyjuk házát megörökölve Agneszkáék élni kénytelenek – nem bízza rá a gyámhatóság a fiú nevelését.
Ezt a rendkívül összetett helyzetet a film megtekintése után Mispál Attila filmrendező, dramaturg Dr. Kovács Edina mentálhigiénés szakértővel és Dr. Puskás Istvánnal elemezte, aki ezúttal elsősorban nem mint Debrecen kulturális alpolgármestere, hanem mint irodalmár vett részt az eseményen.
A mentálhigiénés szakember főleg a filmben ábrázolt gyászfeldolgozással kapcsolatban fejtette ki a véleményét. Pontosabban sokkal inkább annak hiányával kapcsolatban, hiszen az alatt a fél év alatt, amelyet a film bemutat, minderre nem igazán kerül sor. Ami egy kamasz gyermek esetében a személyiségfejlődését komolyan visszavetheti. Ahogy nincs a gyermek felé egyértelművé téve az sem, hogy Agneszka és Majka pontosan milyen viszonyban áll egymással.
Ezzel kapcsolatban is érdekes volt Dr. Puskás István műfajt érintő felvetése, hogy valójában igazi dokumentumfilmet láttunk-e itt, mert ő jó néhány játékfilmes elemet fedezett fel az alkotásban. Már csak azért is, mert amíg egy dokumentumfilmtől hagyományosan azt várnánk, hogy szembesít bennünket egy ténnyel, és azt valóságként/egyedüli igazságként tárja elénk, addig ez a film egyáltalán nem foglal állást semmi mellett vagy ellen, hanem meghagyja nekünk a lehetőséget, hogy mi magunk döntsük el, hogy például Agneszka jól kezeli-e a kialakult helyzetet, tud-e segíteni – szintén gyászoló emberként – az öccse édesanyja elvesztése okozta traumájában? Ahogy azt is nyitva hagyja, hogy vajon miért nem mondja ki a pár a fiú előtt egyértelműen, hogy nem csak barátokként él együtt?
Ez utóbbi kérdés esetében a válasz talán – és megint csak talán, hisz itt sem ad egyértelmű útmutatást a film – a társadalmi közegben rejlik. A másságot nem toleráló lengyel falu szellemiségében. Így a beszélgetésben szó esett arról is, hogy ha vajon a pár a fiúval az ebből a szempontból liberálisabb Németországba költözött volna, ott vajon könnyebb lett volna a helyzetük, vagy ott is megítélték volna őket?
S egyáltalán, ki lehet-e mozdítani a tizennégy éves fiút a saját közegéből, az iskolájából, a megszokott környezetéből, országából, pláne egy lelkileg ennyire sérülékeny helyzetben, amikor elveszítette az édesanyját?
A fentiekből is érzékelhetik, hogy a film mindenkiben, aki látta, rengeteg kérdést vetett fel és hagyott megválaszolatlanul. Dokumentumfilmhez képest szokatlanul megválaszolatlanul. De – ahogy azt Puskás István felvetette – valószínűleg már ez a műfaj sem azok mentén a szabályok mentén működik, ahogy mondjuk harminc-negyven évvel ezelőtt tette. Minden változik, az e műfajt képviselőknek is haladniuk kell a korral, a sokszínű, sokféle véleményt megtűrő világunk nem egyértelmű közvetítésével.
Aki kíváncsi rá, hogy a hagyományos műfaji keretek között, vagy a dokumentumfilmes elemeket megreformálva vajon milyen világhírű alkotások érkeztek még el erre a hétvégére Debrecenbe, az 2023. január 21-én és 22-én még három-három filmet megtekinthet a debreceni Apolló moziba költöző Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.
Gyürky Katalin
Hozzászólások