A Csokonai Színház a 2020/21-es, a pandémia miatt sajátos évadában rendhagyó DESZKA Fesztivált, úgynevezett DESZK@ Digitált rendez 2021. május 26-a és 29-e között. A programsorozat streamelt előadásainak a Nagyerdei Stadion ad otthont.
120 perc döbbenet. Ez várt mindazokra, akik az Örkény István Színház meglehetősen szokatlan színházi előadását, a Kiváló dolgozókat megtekintették a DESZK@ Digitálon május 27-én este. A produkció abban az értelem véve szokatlan, hogy itt a teátrum művészei (csak) sajátos kiszolgáló szerepet töltenek be a való életben tényleg kiszolgáló, másokon segítő, a szociális szférában dolgozó fellépői, azaz a Boross Martin-Neudold Júlia-Szabó-Székely Ármin rendezte alkotás valódi főszereplői mellett. Dokumentarista előadásnak nevezhető ez tehát, ahol a hajléktalan ellátásban dolgozó szociális munkás, az idősgondozó, a bába, a gyermekfelügyelő, a halmozottan sérült gyermekét otthon ápoló szülő, az intenzív osztályos szakápoló osztja meg mindennapi tapasztalatait streamelt előadás keretében a nézőkkel.
Ugyanakkor véleményem szerint a történetben ― épp a színház művészeinek az alkotásba való bevonásával ― van egy duplacsavar. A duplacsavar „első részét” az Örkény Színház igazgatójának, Mácsai Pálnak a produkció legelején felhangzó „felkonfja” indítja útjára, aki közli: ma este színházcsinálóként nem drámai hősökkel, hanem a valósággal fognak foglalkozni. Ehhez képest következik egy tíz perces színészi játék a távoli, egzotikus tájon élő kungok életéről. Egy ideális társadalmi berendezkedésről, ahol valóban senkit, a beteget, az öreget se hagyják az út szélén… Arra azonban, hogy a felkonfban közölt és előrevetített valóságábrázoláshoz képest ez mennyire minden szempontból, és nemcsak a művészi játék miatt fikció, csak a további kétórás produkció tartalma döbbent rá bennünket.
Mert ezután a rövidke bevezető után valóban a fent említett, minden egyes nap kőkemény munkát végző emberek vallomásával, a magyarországi rögvalósággal szembesülünk: a kungok jól szervezett, ideális társadalmáról szóló fikciójával szemben egy haldoklófélben lévő szakma (mit szakma, hivatás!) szívszorító hétköznapjaival.
A szociális szférában dolgozók vallomásai ugyanis tömörítve, sűrítve szembesítenek mindazzal, amivel nemcsak az ország vezetése (lásd például az ebben a szférában dolgozók megalázóan alacsony bérét), de az átlagember sem igazán kíván szembesülni. Egészen addig, amíg őt nem érinti. Amíg neki magának nem lesz egy beteg rokona, egy egész életére ápolásra szoruló gyermeke, vagy, ahogyan azt a hajléktalanellátásban dolgozó szakember mondja ― amíg meg nem hozza azokat az egyébként könnyen meghozható rossz döntéseket, amelyek következtében maga is elveszíti az otthonát, s egyik pillanatról a másikra utcára kerül. Mindeddig az ebben a szférában dolgozók nehézségeivel nem akar találkozni. Eltolja magától, úgy, mintha nem is létezne.
Pedig nagyon is létezik. Hogy mennyire, azt a felszólaló, személyes történetüket és „élményeiket” velünk megosztó dolgozók egy-egy, magukkal hozott tárgya még inkább jelzi. A fóti egykori gyermekváros területén ma is működő gyerekfelügyeleti létesítmény dolgozójának szimbolikus (vagy nem is annyira az) rácsa, ami mögé tulajdonképpen ezeket a gyerekek elzárni kényszerülnek… Az intenzíves nővér „banyatankja”, azaz húzós bőröndje, amit a személyes holmijaival megrakottan azért húz maga után a mindennapokban, mert ezt legalább nem kell felemelnie annyi magatehetetlen beteg állandó emelgetése, cipelése után… Vagy az otthonában a gyermekét a nap huszonnégy órájában ápoló anya ― akinek a fia a szülést siettető orvosok miatt lett egy egész életére halmozottan hátrányos ― kerekesszéke mint jellegzetes tárgya, amiből a gyermeke soha nem fog tudni felállni…
A rögvalóságot képező vallomásokat ugyanakkor egy másfajta, de szintén „kiszolgáló” szakma képviselői, a színészek egy-egy performansza színesíti, segíti. Az előadás ugyanis a színészi hivatás szintén kiszolgáltatott, hatalmas önfeláldozással járó, kiégésre ugyanúgy hajlamosító jellegét is tükrözi. Mégpedig annak a bizonyos dupla csavarnak a másik felével: mert itt a művészek, miközben elvileg egy-egy szakma képviselőinek a beszámolójában szereplőket (például a demens betegeket, a gyermekotthon lakóit, vagy az idős rokonuk számra ápoló személyzetet kereső civil embereket testesítik meg), mindebbe végtelenül finoman, ám az éles szemű néző számára egyértelműen becsempészik nemcsak a saját történetüket (pl. Novkov Máté apa nélkül való felnövését), de azt is, hogy miért ne legyen valaki színész ―miközben úgysem tud más lenni (Znamenák István vallomása).
Nem tud más lenni, ahogy nem tudnak mások lenni ezek a (tényleg) kiváló dolgozók sem… A segítő szakmák utolsó mentsvárai, akik, ha nem a hivatástudat hajtaná őket, azaz a miben lehetek a hasznára? őket éltető kérdése (ahogy a színészeket is), már rég otthagyták volna a pályát, épp a megalázó körülményeik, bérezésük miatt, s azért, mert ahogy az egyik dolgozó mondja, évek óta nem volt egybefüggően két hét szabadságon… Tehát a hivatástudat itt a kulcs. Enélkül ez a haldokló szakma már tényleg rég kihalt volna. Kérdés, hogy olyan feltételek mellett, amelyeket ezek az emberek elénk tárnak, meddig lehet Magyarországon mindezt még, hogy stílszerű legyek, „lélegeztetőgépen tartani”? Nagy kérdés, súlyos, és valóban „húsbavágó” kérdés. Válasz nincs rá, csak a döbbenet, amit a produkció a maga korántsem mesterkélt, hatásvadász elmektől teljességgel mentes, ugyanakkor a feszültséget kellő iróniával, szarkazmussal oldani képes jellege biztosít.
Az előadásban szereplő civilek: Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit, Kanizsay Zita.
A színészek: Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István.
Gyürky Katalin
Hozzászólások