Mikor, miért mondjuk: köszönöm?

Álljunk meg egy szóra, talán érdemes. Megfázás miatti kényszerpihenőm alatt az elmúlt pár napban olyasmi végiggondolására fordítottam sok időt, amire egészséges állapotomban csak keveset szoktam. Helytelenül. Alapesetben mindössze naponta párszor szívok egy mély levegőt, megköszönve az egészségem, a kirobbanó formám, az építő vagy romboló jellegű gondolataimat.

Így vagyunk ezekkel a csodákkal a hétköznapokban. Felkapcsoljuk a villanyt, és sosem köszönjük meg, hogy van fény, hogy van elektromosság, hogy van kapcsoló. Bepattanunk az autóba, üvöltünk, dudálunk, türelmetlenkedünk, s nem köszönjük meg elégszer akármilyen kis autócsodánkat. A forró zuhany alatt állva sem hálálkodunk, zseniális számítógépünk elképesztő gyorsasága is lassú. Hideg a pizza, késik a busz, nincs wifi, kevés a pénz: egészségesen ezek tűnnek a legfontosabbnak, pedig valójában ezek nem is annyira fontosak.

Legalábbis most számomra – aki itt ülök egy gépnél, napok óta itthoni ruhában, csorgó könnyel, orral, fájó torokkal, hőemelkedéssel, egészen estig teljesen egyedül -, nem igazán érdekel, hogy milliárdos leszek-e a lottón, milyen mobilom van, van-e itthon wifi, gyors-e, mennyi a fizum, ki, s mit gondol rólam, milyen az autóm, mi van a csekkekkel, stb.

Egyetlen egy dolog okozna örömet számomra: ha újra egészséges lennék, ezt megköszönhetném, és újra bosszankodhatnék jelentéktelen dolgokon, s becsiccsenthetnék a névnapomon. Lehet, többször, több csodát kellett volna megköszönnöm.