Megdöbbentő erejű életrajzi dráma került november 14-én a hazai művészmozikba. A máig legnagyobb hatású női haditudósítónak, Lee Millernek a II. világháborúba sodródó életét és sorsát láttató alkotás az elsőfilmes Ellen Kuras rendezésében, Antony Penrose 1985-ös The Lives of Lee Miller című életrajzát feldolgozva, igazi filmcsillagok fő- és mellékszerepeltetésével készült el.
A főszereplő, Lee szerepébe például az a Kate Winslet bújt, aki ezzel a filmmel is bizonyította: egyszerűen nem létezik számára eljátszhatatlan karakter. Pedig nem, ez esetben sem volt könnyű helyzetben: egy olyan nő sorsát kellett rekonstruálnia a vásznon, aki kezdeteben – így a film első részében is – meglehetősen léha és kicsapongó életmódot folytat. Fotómodellként épp az idilli Cornwallban, hozzá hasonlóan legalább annyira bohém művésztársai körében élvezi az életet, és a hasonszőrű barátaival együtt el sem tudja képzelni, hogy a hírekben már állandóan ott szereplő Hitler komolyabb bajt okozhat a világnak.
Ám a sors és a történelem máshogy akarja, és a Kuras rendezte film tökéletesen visszaadja azt a „pálfordulást”, azt a kialakult helyzethez való alkalmazkodási képességet, amelynek során a kissé könnyelmű topmodellből olyan női haditudósító válik, aki a Vogue magazinnak fotózva a háborús pokol legmélyebb bugyraiba is alászáll annak érdekében, hogy tájékoztassa a világot a szörnyű történésekről.
Kuras filméjének véleményem szerint az egyik legnagyobb érdeme, hogy csöppet sem kendőzi el Lee metamorfózisának a negatív aspektusait sem. Ugyanis ahhoz, hogy ez a nő képes legyen tényleg a pokol legmélyére ásni a jó képek elkészülte érdekében – vagyis, hogy a német határon szembesüljön a koncentrációs táborokba tartó vonatokon rekedtek hulláival, a németek által fogva tartott és megerőszakolt, nem csak felnőtt nőkkel, de kislányokkal is, az egykori művésztársai félresiklott életének összes drámájával (lásd azt a Solange-t, aki a férjét elveszítve szinte beleőrül a fájdalomba, és ezt a félig-őrületet a franciák egyik filmcsillaga, Marion Cotillard feledhetetlenül szívszorítóan adja vissza) -, bizony egyre gyakrabban és egyre nagyobb mennyiségeket fogyasztva az alkoholhoz nyúl. Nem bírja másként. Mert, ahogy ő fogalmaz: ő az, aki minden „buliból” utoljára megy haza, jelezvén ezzel, hogy rég otthagyhatta volna a frontot, de egy rendkívül erős belső késztetés ezt nem teszi lehetővé számára. Ahogy a vele tartó fotós társa, David (Andy Samberg) számára sem, aki – legalábbis ez sejthető a történetből, de tényleg csak sejthető, ami még izgalmasabbá teszi a sztorit – mintha nem csupán baráti szeretet, hanem ennél gyöngédebb érzelmeket is táplálna a mellette dolgozó, vele egy szálláson magát meghúzó Lee iránt, aki évek óta hűséges hitvese Roland Penrose (Alexander Skarsgärd) galériatulajdonosnak és festőnek.
S ha már az alkoholnál és a magánéleti szálaknál tartunk: ismét csak nagy truvája a filmnek, hogy Lee-nek nem egyszerűen a II. világháború előtti és közbeni, hanem jócskán az az utáni életébe is bepillantást nyújt. Ezzel mintegy keretbe helyezve a háborús sztorit: 1977-ben kezdődik és ér véget a film, amikoris Lee megöregedve, még mindig whiskyvel a kezében a fiának, Tonynak (Josh O’Connor) meséli el mindazt, amit annak idején a világégés során átélt. A kezdő képsoroknál csak azt érzékeljük: nagyon feszült közöttük a légkör. S egészen az utolsó képkockákig kell várnunk, hogy megtudjuk: mi az oka anya és fia elégtelen és láthatóan sokszor nem is működő interakciójának, mi az oka annak a távolságtartásnak, amit a fiú az anyja felé tanúsít.
S ez megint sokat elárul, sokat hozzátesz Lee Miller igaz és valós karakteréhez. Tekintsék meg tehát ezt a korántsem könnyed, egyáltalán nem a puszta szórakoztatásért létrejött alkotást. Valami olyan mélységét tapasztalhatják meg belőle az emberi akaraterőnek, ami párját ritkítja. S ami miatt még az anyjával egyébként hűvös Tony is fel tud nézni a felmenőjére…
A filmet Debrecenben az Apolló mozi vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások