Miről beszélünk? Darálunk-darálunk, mint nagymamám a diót a bejglibe. Ő úgy gondolta mindig egyenlő számú diós és mákos bejglit kell sütni, hiába ettük a mákosat többen. Azon a hagyományon nem volt hajlandó változtatni majdnem haláláig. Évekig rágtam a fülét, hogy süssön több mákosat. Esélytelennek tűnt, de nem adtam fel. Ám egyszer megtört a jég, kettővel több mákos bejgli készült. Akkor megértettem: változni, változtatni nem könnyű, ám sosem késő és egyáltalán nem lehetetlen. Ez jutott eszembe a Meseország mindenkié című könyvvel kapcsolatos felhajtásról.
Meseuniverzumban létezünk itthon, nálunk Csubakka a megmentő, amióta kedvenc gyermektelen barátunk ezt hozta a kisfiúnknak ajándékba, aki döbbenten nézte a félelmetes arcú, mozgó majomüvöltéssel lövöldöző Star Wars ikont. Kellett hozzá egy sztori, mert a háromévesnek nem mutathatom meg a filmet. Így lett Csubakka a megmentő, a védelmező, aki azért jött, hogy minden bajt elhárítson. Ugyanígy vagyunk most Pókemberrel és Batmannel. Minden szuperhősért rajong, de egyik sztorit sem ismeri, csak hallja, látja ezeket a karaktereket a pólókon, sapkákon mindenhol. Az ő képzeletében Pókember Darth Vader főnöke. Természetesen az ötödik szülinapja felé közeledve sem engedjük neki megnézni a filmet, sőt a rajzfilm változatot sem, mert az is durva és biztosra veszem, hogy rossz hatással volna rá. Megvettem azt a könyvet, ami lebutítva vetíti elénk a sztorit, sőt képregényt is olvasunk együtt. Mit tehetnék? Ez érdekli, nem hunyhatom be a szemem és nem mesélhetek neki hercegnőkről. Pedig Isten látja lelkem, én a romantikus meséket szeretem.
Aztán jött ez a könyv, amit bedaráltak. Ilyen van? Nem akartam jobban elolvasni, mint eddig bármilyen újdonságot, például annak idején a Kuflikat, ami valljuk be elsőre igen bizarr sztori, csak annyira voltam rá kíváncsi, mint minden másra. Aztán jött a bedarálás, a hisztéria és már tudtam, hogy kell ez a könyv. Megvettem, olvassuk.
Majd egy kedves ismerős oldalán ezt láttam:
„Nem feltétlenül gondolok beszélni a gyerekeimmel a homoszexualitásról, amíg nem kérdeznek róla. Igazából azért van ez így, mert a kirekesztés millió formáját naponta hozza eléjük az élet, szóval van témánk bőven. Mikor nevetnek, mert a köldöksérvét látják a tornára öltözés közben. Vagy azon, hogy kicsit össze-vissza fogai vannak most. Vagy azon, amikor olyan ruhát vesz, ami nem tetszik másnak. De nem akarok álszent lenni, van, amikor ő nevet azon, aki furán jár, vagy azon aki bottal „csapkod” maga előtt. Sőt beszélgetünk arról is, amikor a sokadik lámpánál kéregetőt látva elfordulok, és amikor megkérdezik miért, azt mondom, nincs nálam apró. Természetes neki, hogy előrenyújtja az 5 forintost a táskájából. És hogy haza akarja vinni a bácsit, hogy megfürödhessen.
Nem feltétlenül tetszik minden pontja a könyvnek, amivel kapcsolatban rég nem látott, de nagyon rossz emlékű és végtelenül ostoba fasiszta performanszot adott elő az egyik hazai politikus.
De sokkal kevésbé tetszik az, hogy ma nem lehetett megtartani nyilvánosan egy eseményt, ami csendesen és békésen figyelmeztet, hogy rossz irányba tartunk. Arra, hogy egyes csoportok dehumanizálása soha nem ért jó véget a történelemben.
Hogy a könyv a kicsúfolt nagyfülű nyúl mellett olyan gyerekről is szól, aki nem a nemének megfelelő ruhát szeretné hordani? Tényleg? Ebben vagyunk? Tudod, hogy a könyv meséinek jelentős részének nincs köze semmilyen szexualitást érintő kérdéshez? Már csak azért sem, mert a nagyfülű nyúl meséje után a kislányom azt mondta: Akkor most nem a sérvem a csúnya, mert az nem az én hibám, hanem az a rossz, hogy sokan ezen nevetnek?”
Ezen szavak olvasásakor felmerült bennem, hogy vajon hol tarunk mi itt Magyarországon?
Van-e létjogosultsága az olyan történeteknek, mint a Finy Petra Panna élni megy meséjének? Ez a mese idejekorán megtanítja felismerni a bántalmazás jeleit, és megmutatja, hogy a bántalmazó kapcsolatokból ki lehet lépni.
Számtalan kérdés foglalkoztat a gyermekneveléssel kapcsolatban, az egyik épp ez: Vajon mikor kell beszélnünk a gyermekeinkkel a másságról?
Nem csak a szexualitásról, hanem például a kerekes székes emberek helyzetéről, akikről a lányommal akkor beszéltünk először, amikor külföldön élő testvéreimet látogattuk meg és a szeles tengerparton sétálva megjegyezte „Anya itt nagyon sok tolószékes ember van.” Akkor próbáltam elmondani neki, hogy nincs ám több, mint itthon, csak nálunk a sérült embereket „nem szeretik” kivinni az utcára. Őrült nagy a különbség a nyugati társadalmak hozzáállásában és az itthoniban ehhez az élethelyzethez. Saját magam tapasztaltam meg, amikor fekvőgipsszel a lábamon tolószékkel közlekedtem a Fórumban, olyan volt, mintha nem is léteznék. Amikor a kolléganőm tolta a székemet az ismerősök közül jó páran köszönés nélkül elmentek mellettem. Akkor értettem meg miért. Láthatatlan voltam számukra. Szemmagasságban nem engem vettek észre, hanem azt, aki engem tolt. A „kerekesszékben ülőre nem nézünk” hozzáállással pedig kiestem a látószögből.
Van még hová fejlődnünk, ám nem dughatjuk a fejünket a homokba. Itt vannak a gyermekeink, akik számára kinyílt a világ és olyan információk birtokába jutnak idő előtt, amiről mi képtelenek vagyunk beszélni. Lesznek nagyon „felvilágosult” osztálytársaik, akik már akkor elmagyarázzák, hogy mi az a „buzi”, amikor a te gyereked még azt sem tudja mi a szex. Az más kérdés az a másik honnan tudja és vajon mit is tud? Mikor van itt az ideje a felvilágosításnak?
Nem szeretném, ha az én lányom fél-információkból a hangadó kortársaitól tájékozódna. Keresem azokat az eszközöket, amikkel a látókörét szélesíthetem és elfogadóvá, tudatossá formálhatom.
Ezért néztük meg a lányommal a Ha tudnád című filmet, mely sosem volt látható moziban ez egy igazi Netflix csoda. Egy okos, kisvárosi, kínai lány áll a középpontban azzal, hogy ő írja az osztálytársai beadandóit pénzért és a focicsapat egyik tagja ráveszi, hogy szerelmes levelet írjon a nevében a kiszemelt szépségnek. Ez a film tökéletesen bebizonyítja, hogy az azonos neműekhez való vonzódást úgy is meg lehet mutatni, hogy valójában bárki számára befogadható sőt szerethető is legyen. Nincsenek ordenáré poénok, nagy dráma, összeborulás, inkább egy bájos, útkeresős érzelmes és valódi humorral átszőtt történet tárul elénk. Nincs testiség, ami megrémíthetné a fiatalokat (13+ – os a film, ám mi közel a 11-hez néztük). Én előre csekkoltam, hogy tudjam, mire számítsak és nem „oktató” célzattal kezdtük el nézni, mert ragaszkodtam hozzá, hanem akkor amikor ő megfogalmazott pár kérdést. Beszélgettünk és rádöbbentem, hogy nem tudja feldolgozni, a suliban hallottakat, nincs rendszer, ahová beépíthetné. A filmből eltelt több, mint egy óra és ő is akkor érette meg a lényeget, amikor a focista fiú. Beszélgettünk közben is és utána is jó sokat. Ahogy a srác kiállt Ellie mellett és az mondta A szerelem nem színjáték…” az a mintapéldája az elfogadásnak. Ilyennek kellene lennünk. A mi korosztályunknak ez szinte lehetetlen, de a jövő generációja válhat elfogadóvá, nem ítélkezővé, egyszerűen jóvá.
Roppant aranyos film ez, egyáltalán nem sablonos, arra fókuszál, hogy figyeljünk magunkra és megértsük magunkat, az érzéseinket. Azon túl, hogy fontos momentuma a másság elfogadása sokkal inkább arra tanít, hogy a szerelem önmagában is bonyolult, nemhogy egy olyan helyzetben, amit a társadalom elítél.
Annyi zavarodottság van körülöttünk, nem is tudjuk a gyermekeink mi mindent hallanak, látnak és azt nem is sejtjük, hogy abból a sok mindenből vajon mit szűrnek le maguknak. Legalább annyit el kellene fogadnunk, hogy az olyan alkotások, amik kilépnek, kiléptetnek bennünket a komfortzónánkból szükségesek és számunkra segítséget nyújthatnak ara vonatkozóan, hogy mi is és a felnövekvő generáció is megértőbb, elfogadóbb legyen. Bármi, ami ehhez hozzásegít bennünket, legyen az könyv vagy film a saját helyzetünket könnyíti meg. Számomra csak az az érthetetlen, hogy ez másoknak miért is fáj? Azt hozzáteszem, hogy az említett mesekönyvben lévő mesék közül van olyan, ami nekem sem teszik (nem is olvastam fel), de nem tetszik például a Hét kecskegida klasszikus alaptörténet sem… de ismerem őket és tudom, mikor kellene „tanmeseként” használnom. Kissé disszonánsnak érzem abban a társadalomban mesekönyv ledarálást tartani, ahol a szülők egyharmada nem olvas a gyermekeinek esti mesét, és 4 százalékuk nem rendelkezik egyetlen könyvvel sem. Egy 2010-es tanulmány (tíz évvel ezelőtti) kimutatta, hogy az általános iskolában tanuló gyermekek 55,7 százalékának a szülők egyáltalán nem olvasnak mesét.
Miről beszélünk?
Egy dolgot kellene elfogadni. A mese egy olyan eszköz, amivel bizonyos élethelyzeteket fel tudunk dolgozni, akinek nem szükséges az ne olvasson ebből a bizonyos könyvből, de legalább engedjük meg másoknak, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak.
Ha tetszett a cikk folytasd ezzel:
Hozzászólások